Pubi

A kisváros, ahol sokáig éltem és dolgoztam, l75 éven át megyeszékhely volt. Hatalmas kórházat kapott ezért , ami külön kis várossá vált , akkoriban még eléggé messze a város-központtól. Az egész megyét majdan ellátni képes gigantikus elmeosztályokat is építettek, de valahogyan csak nem telt meg , félházzal, ha működött. A lakosság pimasz módon normálisabbnak bizonyult a vártnál. 
    El is indultak hát teli vasúti szerelvények a Fővárosból és hozták a betegeket az angyalföldi tébolydából. Színes náció érkezett ide és maradt is itt élete végéig. A szállítmány egyik tagja volt Pubi, egy paralitikus minisztériumi főtanácsos (vagy ilyesmi) gyüge gyermeke. 
    Mikor megismertem már ötven felett járt, egy hat éves gyermek lelkületével-eszével, ami önmagában is rendkívül groteszk volt, megjelenése viszont egyszerűen leírhatatlan. Magas, szikár, kicsit hajlott hátú, arcán állandósult bárgyú vigyorral: többnyire hallucinációi szórakoztathatták, de volt ebben a mosolyfélében valami elnéző is, még akkor is, ha éppen azzal fogadott reggel, hogy sürgősen tegyek valamit, mert az ágy lába az éjjel összeharapdálta. Kideríthetetlen okból kizárólag 3 számmal nagyobb számú cipőben volt hajlandó járni, cipőorrai ezért, mint a bohócoké, felfelé kunkorodtak, csoszogva-kacsázva járt, a hasra vágódás állandó lehetőségével. Elől igen ritkás fogazata barnállott a sok nikotintól. Ruházata is egyedülálló volt. A téli időben például még a régi időkből való hatalmas méretű sujtásos posztókabátban feszített, kopott-zsíros kucsmával a fején. Mikor reggelente megjelent, sajátos keverékét mutatta egy reformkori városatyának és egy félnótás egyházi mindenesnek, akire bonyolultabb feladatokat nem volt tanácsos bízni. 
    Külcsínileg sem leírható egészének báját azonban, utánozhatatlan hanghordozása adta, mely egy gyermeki magasságú, affektált és sajátosan éneklő beszédhang elegye volt. 
    Pubi megismételhetetlen és egyszeri jelenség volt, egy ötvenéves óvodás. Mindannyian imádtuk. Természetesen már régen nem lakott az elmeosztályon. A „nyitott” idegosztályon volt egy külön szobája, mint dolgozónak, ahol egy társával lakott. Mert Pubi természetesen "dolgozott", s ezért fizetést is kapott.
    Feladata többrétű volt, főtevékenysége azonban a levett testnedvek laborba szállítása volt, melyet hallatlan pontossággal végzett.
    Egy kemény téli reggelen is kellett mennie a laborba, mert aznap három agyvíz vétel is volt. Pubi - szokása szerint - a kémcsöveket gondosan elrendezte városatyai kabátja zsebében és elindult.
    Előző éjszaka nagy fagy volt, jégpályává vált az egész kórházudvar, s szegény Pubink - a három számmal nagyobb cipőtől is besegítve -  elterült az udvaron. A három kémcső persze reccs! Mindez órák múlva derült ki, mikoris a kórház soha-nem-látottan precíz és kiváló kémikusa indignáltan telefonált: "Mi az öreg istent küldtetek ? Ez a liquor tele van kovamoszattal ". Egyszóval sima csapvíz érkezett a laborba.
    Hosszas töprengésre nem volt szükség, hívtam Pubit. Rövid , óvódás meseszövés után kiderült: Pubikánk visszasompolygott az osztályra, elcsent három üres kémcsövet, telenyomta csapvízzel, majd derűs mosollyal leadta a laborba. A vizsgálatot elszenvedőkkel kínos magyarázkodás következett.
    Kilépve a védett környezetből, Pubi azonnal sajátos kalandokba bonyolódott. Rokonsága nem törődött Vele, éppezért és csakazértis megörvendeztettük néha őket árván hagyott hozzátartozójukkal. Az osztály adjunktusnője gyakorta felugrott szüleihez Pestre. Ilyenkor időnként felvitte Pubit is egy-egy hétvégére. Ennyi ideig elviselték, rajtunk kívül más nem igen szerette. 
    Pubi ilyenkor többnyire kitett magáért. Egyszer éppen vendégek voltak a rokonoknál, Pubit szégyellték, eldugták az éléskamrába. Őkelme szófogadóan üldögélt is a nagyméretű kamrában, majd elunva magát, elkezdte kóstolgatni az évi befőtt és kompót termést. A legegyszerűbb és ősi felnyitási módhoz folyamodott: ujjának egy bökésével áttörte a hólyagpapírt és belenyalakodott. Ha nem ízlett, félretette és jött a következő. Szó, ami szó, az egész készletet átlyuggatta a vendégek távozásáig. A rokonság fenyegetődzve szállította vissza Pubit az adjunktusnő lakására.   
    Azért félévente mégis megörvendeztettük őket Pubival. Néha öngól is lett a pesti kirándulásokból. Pubi egyszer - joggal - megunva a rokonságot, főúri taxizásba vetette magát, majd a kolléganő anyjának lakására vitette magát, felszólva, Erika, gyere le! A taxis a kolléganő félhavi fizetését kitevő összegre mutatott az órán, ami akkoriban még megbízható adat volt.
    Aztán megváltozott minden. Ott kellett hagynom kedves osztályomat és városomat, így Pubit is. Eleinte gyakran visszamentem, aztán ritkultak az utak. De Pubit és a többi kedves embert mindig megnéztem, örültünk egymásnak és ez jól esett.
    Pár év múltán ismét benéztem az immár újjáépített, csodaosztállyá varázsolt, nekem mégis kicsit rideg régi-új épületbe és kerestem Pubit. Kiderült, hogy a sok cigi, a múló évek és a közben kialakult cukorbaj miatt egyik lábát amputálni kellett. Bent feküdt az osztályon.
    - Hogy vagy Pubikám? Hallom mi történt Veled?
    - Képzeld levágták a lábam, de ez a vacak mankó töri a hónaljamat, ki kellene cserélni az egészet szivacsra, szólj már Erikának - közölte, mintha egy órája mentem volna el.
    - Istenem, Pubi, de nagy bolond vagy, nem változtál semmit.
    - Teee iss - szólt Pubi megismételhetetlen mosolyával és énekhangjával.
    Ebben maradtunk. Szereztem cukorbetegeknek való csokit Neki és megbíztattam, hogy elintézem az új mankót. 
Egy év múlva mentem vissza, kerestem őt, de meghalt.
    - Nagy cirkusz volt, mert nem akarták eltemetni, végülis hatósági temetés volt. 
    - Lehet tudni, hogy hol fekszik?
    - Tudja, a temető szélén van az ismeretlenek és az államilag eltemetettek között. Mi kint voltunk a temetésén, raktunk egy kis táblácskát, talán még megtalálja - mondja kedves, volt főnővérem.
    Vettem egy szál virágot, és egy félórányi bolyongás után rátaláltam a sírra. Kicsit pityeregtem. Tudom persze, hogy nagyobb adag ezekben a könnyekben az önsajnálat, hogy múlik az idő, meg hogy milyen jó volt itt, mikor többek között még Pubi is élt, és hát egyszer majd én is, meg ilyesmik.
    Az idén is meg akartam látogatni, de egy ismeretlen okú tereprendezés eltűntette a sírját. Éppúgy, mint nagyapámnak, Udvarhely-Szék vármegye hajdani főállatorvosának, akinek szép márvány síremlékét is elvarázsolta egy buldózer.
    Lassan indultam haza, s az jutott eszembe, hogyha Jézus még tartani tudja szavát ebben a hitetlen-cinikus-elromlott világban, Pubi egészen biztosan a Mennyeknek Országából néz most le ránk.

A döglött ló - Requiem egy ezredesért… - Partizán - Tizennégyezer karakter hódolat múltnak, Hrabalnak
Pubi - Csend - Ki s ki népe a magyar? - Egy Alapítvány tündöklése és bukása
Lélekvesztő avagy a magyar öngyilkosság kutató magányossága
A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene - A Rihmer-Zonda vita valós története