Ad Senecam
         (confusum est…)

Ma pszichológushoz mentem.
Ízlelgette személyiségem bukéját.
Kiderült persze minden:
hogy szőke, kövér, satöbbi
amúgy kopasz, sovány namindegy…

   Ültem ott szétszedetten,
pár pacni jóvoltából végleg felderítve, 
nyalogatva dimenzióim korlátait – 

   Kinn csendes őszutó,
lobos szemén egy varjú csemegézett,
zörgő, elfojtott ösztönöket
rugdalt a szél.
„Zavaros lesz minden, ha
egészen porrá zúzzák”
- dudorásztam magamban
       hazafelé a bölcset…

Nincs félelem

Végül minden virágba szökken
évszakok járkálnak
felhorzsolt éjszakák
víkenddé foszló szerelmek
elgördül lassan az évezred
mentem feléd elestem
jönnél felém minek
nincs félelem
virágba szökkensz te is
illatodat szétteríti a szél
a végtelen traverzein…

Bagatell

Nincs nyom mögöttem  
     de megyek
nincs magasság fölöttem
     de térdelek
csöppnyi fájdalom csupán
és mint a lepke szárnya
beleolvadok a gyertyalángba…

Hommage á deux
         (Weöres és Dalí)

„Csillag-szárnyas” az
éjszaka
kialszanak a lángoló
     zsiráfok
röppen egy fél
     bajúszkötő
elkapja holdbéli
     csónakos…
A folyékony zsebórák
most dermednek idővé -
De „semmi bú”
csak két „kisfiú”
- kéz a kézben -
csillag lett fenn az égen

Búcsú

Félig-írt
gyűrt levelekkel
akár az ősz cégére
halántékod vágóasztalán
egy nyár arany-kattanásai
egy mosoly kampója szívedben
fanyar, tolongó zűrzavar… 

Majd elcsitul
emlékké éhezik
arcod izomláza
mosolyba fárad megint. 

Késő szerelem

Szökhetünk még az őszbe
aranyhavába temetni
ráncainkat?
A csendben hülyülő éjszaka
nem látja majd
ölelésünk árulkodását?
Áfonya-szemedből
szerencsejáték
jut még nekem?

Didergünk.
Lám, lám a bíbor alkony,
illetve megpattant ér
a láthatár,
nem sokára
mint guillotin
lezúg az este -

Beköltözöm sietve
egy lobogó dáliába