Ki s ki népe a magyar?

Az ember leroskad néha a képernyő elé és megnéz a sok közül egy népszerű esti vetélkedőt. Az egyikben a játékosoknak kérdéseket tesznek fel, melyekre négy megadott válasz közül kell a helyeset kiválasztani. Ha nem tudja felezhet, kérdezheti a közönséget, végül telefonálhat egy általa megadott számra.
    Szóval hallgatja az ember a válaszadókat, aztán szava elakad, majd keserűen jegyzetelni kezd, szisztematikusan egyetlen tematikára koncentrálva. Például a Bibliához kötődő kérdésekre. Ezt csinálja úgy tíz napon át, s a végére megdöbbenten látja-hallja, hogy micsoda tökéletesre sikerült az elmúlt 45 év rendszeres egyház és vallás ellenes kampánya. Nemcsak a vallásosság terén sikerült komoly irtást végezni, de ezzel párhuzamosan egy nagyon fontos műveltségi tartományban is. A Biblia történeteinek, a mindennapok kommunikációjában megjelenő példáinak, szófordulatainak, „paraboláinak” tudása ugyanis nem kívánnak vallásos meggyőződést, csak hozzátartoznak az átlagműveltséghez. S ha már egy ilyen játékra jelentkezik valaki…
    A tíz napos jegyzetelés eredményei: Kérdés: (35 éves értelmiségi) „Kinek nevéhez köthetők a Biblia zsoltárai?” Fogalma sincs. Felezés után Illés próféta és Dávid marad. Így sem megy. Közönséget kérdezi: csak a fele tudja.
    Kérdés: (25 éves egyetemista) „Mi volt Máté evangélista foglalkozása?” Dunsztja sincs. Na jó, mondom, ez még elnézhető. Na majd az otthon várakozó tíz tagú agytröszt a telefon mellett. Nem tudják. 
    Kérdés: (21 éves egyetemista) „Hol született Jézus?” Néma csend (!).
    Kérdés: (középkorú orvos) „Kit akart Ábrahám feláldozni?” Sejtése sincs. Kérdés: (40 év körüli tanár) Ki mondta: „Mosom kezeimet”. Válasz: Judás. (Bravó! Ilyen tanítsa a gyereket).
    Végül a csúcs: Kérdés: „Melyik Ünnepet előzi meg Advent?” Jelentem: fogalma sincs a kérdezettnek. 
    Hát persze, az egyházak nem tehettek sokat a 45 év alatt. Inkább együttműködtek. Egy kicsit. Különben miért a masszív és szinte egyhangú ellenállás, melyet jelentősebb egyházaink vezetői tanúsítanak átvilágításuk kapcsán. Magam is ismertem lelkészt, akinél időnként megjelent egy figura, aki aziránt érdeklődött jár-e vasárnaponként templomba XY pedagógus, és így tovább. Nem volt ő beszervezve, gondolom, különben nem szólt volna az érintetteknek. Úgy tűnik, hogy az egyházakban a „rendszerváltás” éppen úgy nem történt meg 1990-ben és ezt követően, mint más területeken.
    És íme, járva az országot egy szociológiai, mentálhigiénés felmérés okán, azt tapasztaltuk, hogy a kistelepülések lelkészei, papjai közül bizony nagyon sok elvilágiasodott szép csendben, észrevétlenül, a nyájjal együtt.
    Nem vitás, vannak mélyen elkötelezett, igazán a hívekért élő, „szent” tisztelendők, de mintha belőlük lenne a kevesebb, noha pont fordítva kellene lennie. Keserű volt tapasztalni, milyen indoklásokkal bújtak ki az interjúk elől a tisztelendők, egyébként bagatellizálva a felmérést. Szerettük volna az öngyilkosság megelőzésbe is bevonni őket egy-egy településen, még némi anyagi támogatásra is lehetőség volt. Pontosan elmondtuk a teendőket, megállapodtunk: szép csendben elszabotálták Egy-egy faluban egészen kirívó dolgokról meséltek a lakosok: a fiatal plébános vállalkozik, Toyota dzsippel szaladgál, nagyon nem kedvelik. Amilyen a pásztor, olyan a nyája. Sok ilyen kis mozaikból összeáll egy kép, s az ember nem csodálkozik a felmérés alábbi, keményebb tényein. 
    A múlt nyáron egy 2000 fős, reprezentatív mintán nagy felmérést volt módom végezni számos munkatárssal. A kutatás elsődleges célja az volt, hogy két, évtizedek óta igen eltérő öngyilkossági gyakoriságot mutató megye (Vas és Bács-Kiskun) területén szociál-pszichiátriai, szociológiai, demográfiai stb. összehasonlító vizsgálatot végezzünk az eltérés okainak felderítésére. A kérdőívekbe egy-két, a népesség vallásos életét, az un. külső és belső vallásosságot felmérő kérdést is tettünk, hiszen Durkheim óta ismert az egyházak és a vallás igen erős integráló és öngyilkosság-megelőző, óvó hatása, szerepe. A „nagyon” katolikus országok öngyilkossági rátái helyenként nagyságrenddel alacsonyabbak a magyarénál. Elég itt az olasz, spanyol, portugál adatokra utalni, de a legpregnánsabb példa a szintén volt „szocialista” Lengyelország, ahol a vörös uralom alatt is megmaradt az egyetlen erős integráló eszme, a katolicizmus. Nem volt meglepő a kapott hazai eredmény, hiszen már több előző felmérésből kiderült, hogy a magyarság eléggé lanyha vallásos légkörben él, ez az integráló erő nálunk évszázadok óta gyenge. Helyettesítette ezt a nemzeti tudat (?), a magyarságunkért, puszta fennmaradásunkért, nyelvünkért való csaknem permanens küzdelem. Szent ügy volt ez is. 
    A hely és alkalom nem alkalmas a kutatás eredményeinek hosszasabb elemzésére, ezért csak a lényeget érintő adatokat fogjuk közölni, melyek - mint ismert - makacsak. (Csak mellesleg jelezzük, hogy a 2000 fős, reprezentatív minta kétszerese a hazai közvélemény kutatók által használtnak).
    A megkérdezett népesség 97,7%-át bejegyezték valamelyik felekezetbe. Nem keresztelték meg a 2,1 %-át. E tényt és ateizmusukat szinte büszkén jelezték. (Jegyezzük meg a bűvös 2 %-ot).
    Vallásosnak vallotta magát a populáció 34,4%-a, nagyon vallásosnak 14,5 %. Soha nem jár istentiszteletre, misére 20,1%, ritkán 27,4 %, csak nagyobb ünnepeken 31,5 %, egyszóval csaknem 80 % gyakorlatilag nem jár templomba, nem vallásgyakorló.
    Havonta jár 11,8 %, hetente 8,1 %, ennél gyakrabban 1,2 %. Tehát a megkérdezett reprezentatív minta 20 %-a mondható vallásgyakorlónak. (Némi jóindulattal).
    Ugyanez a 20 % körüli népesség válaszolt azután igennel azokra a kérdésekre is, hogy befolyásolja-e életét, illetve mindennapos döntéseit vallásos hite? Életvezetését 19,5 %-nak, döntéseit 17,9 %-nak befolyásolja vallásos meggyőződése. Biztató eredmény, hogy a 20-29 évesek között éppannyi a vallásos, mint az idősek körében. Ennek talán lehet örülni, talán sugallhat némi optimizmust. A keresztény egyházak képviselői elgondolkodhatnának végre, rendjén van-e minden? Csoda-e, ha tért hódítanak az ezoterikus kisegyházak, virágzanak a szekták. 
    Imént megkockáztattuk, hogy a magyarságot összetartó erő a hazáért, a nyelvért, a puszta fennmaradásáért folytatott évszázados és eleddig sikeres harc. Ezért felmérésünkbe egy pár, a magyarságot, a hazához való kötődést, az identitástudatot jelző kérdést is beiktattunk, feltételezve, hogy ez is szempont lehet a markánsan eltérő önpusztító magatartás megértéséhez.
    Kiváló apropóra bukkantam a nyár derekén kedvenc napilapom hasábján. Egy recenzens jogos kritikával illeti Lengyel László legújabb zoológiai ihletésű szöveghalmazát, mely „Kis magyar bestiárium” címmel jelent meg. Igaz őszinteséggel kell bevallanom, hogy idézett szerző műveinek olvasásával behatárolt létezésem egyetlen percét sem látom indokoltnak tölteni, így csak a recenzióból tudom, miszerint Lengyel odanyilatkozott, hogy a magyar nem Bocskai, Rákóczi, Kossuth vagy Nagy Imre népe, hanem Ferencz Józsefé, Horthy Miklósé és Kádár Jánosé. Nos felmérésünkből e kijelentést érintő eredményeket emeltem ki, noha – mint jeleztem – kutatásunk egészen más célból született, de idevágó adatait az olvasó és Lengyel László figyelmébe ajánlani bátorkodom.
    Elsőként arra voltunk kíváncsiak, hogy a megkérdezett népesség büszke-e a magyarságra, mint egészre és saját magyarságára? Csak 1,1 % nem tudott válaszolni. Eredmény: nagyon büszke 46,4 %, módjával 43,7 %, ami valamivel több, mint 90 %. Mintegy 6,8 % nem igen büszke, 2,0% egyáltalán nem büszke.
    Megnéztük, hogy társul-e a fenti értelmezéshez a hazához, az otthonhoz való ragaszkodás. Pontosabban: a haza, vagy inkább a szűkebb lakhely, tájék a fontos, az idetartó erő? A hazához és a szűkebb pátriához ragaszkodik a megkérdezettek 88,8 %-a, 2 % költözne más országba, ha tehetné, a maradék az ország más területére költözne. (No lám, megint 2 % menne külhonba, amelyik nem büszke a magyarságára, ateizmusára viszont igen).
    A nemzeti szellemiséghez kapcsolódott azon kérdésünk is, mely a rendszerváltozás után 10 évvel arról érdeklődött, hogy melyiket tartja a legjelentősebb nemzeti ünnepnek? (március 15.-e, augusztus 20.-a, október 23.-a és április 4.-e között lehetett választani, vagy egyiket se). Az egész minta 95,4 %-a az első három dátum egyikét választotta. És hát 2,5 % április 4.-t jelölte meg és ismét csak 2,1 % egyik napot sem tartja ünnepre érdemesnek. (Szóval kísért ez a 2 %! Csak nem ez az arány reprezentálja a Lengyel László és elv-társai mögött álló tömegeket?)
    A továbbiakban három olyan kérdést tettünk fel, melyek mentén bizonyos nemzeti identitástudati aspektus jelenik meg, annyi bizonyos, hogy kemény választ adnak a Lengyel-féle Ferencz József-Horthy-Kádár elképzelésre.
    A három kérdés: jelölje meg a kérdezett az általa legjelentősebbnek tartott magyar történelmi személyiséget; a hazánknak legtöbbet ártó történelmi személyiséget; és hogy kit tart a legjelentősebb magyar írónak, költőnek? (három-három név volt megadható mindhárom kérdésre).
    A felmérés meglepő eredménye az volt, hogy a megkérdezettek közel 20 %-a nem tudott jelentős személyiséget megjelölni. (Igen izgalmas lenne a más országok hasonló felmérésével való összehasonlítás).
    Viszont a kérdésre válaszoló 80 % által megjelölt első 10 személy (a voksok számának sorrendjében) a következő volt: Szent István, Széchenyi István, Mátyás király, IV. Béla, Göncz Árpád, Batthyány Lajos, Antall József, Árpád fejedelem, Kossuth Lajos, II. Rákóczi Ferenc. (Csak a pontosság kedvéért: Kádár János 4, Horthy 3, Ferencz József 1 szavazatot kapott).
    Az ártó személyekre csak a minta fele válaszolt. (Az elutasítás indoka, melyet a kérdezőbiztosok saját érdeklődésből kérdeztek meg, megható és külön tanulmányt érdemelne. Zanzásítva: „nem akarok én senkit megítélni, bántani”. Bután toleráns nép vagyunk, isszuk is a levét).
    Mindenesetre a kérdésre adott válaszok, ismét csak csökkenő sorrendben az első 10 személyiségre nézve: Rákosi Mátyás, Kádár János, Horthy Miklós, Kun Béla, Szálasi Ferenc, Torgyán József, Horn Gyula, Gömbös Gyula, Orbán Viktor, Bokros Lajos. (Utóbbi 5 személyt a válaszolók 6 %-a adta).
    Az első 10 helyre a következő írókat, költőket tette a minta válaszoló 91,6 %-a: Petőfi Sándor, Arany János, Kölcsey Ferenc, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Madách Imre, Radnóti Miklós, Babits Mihály. Talán nem szorul részletes bizonyításra, hogy egyiküket sem lehet a Ferencz József-Horthy-Kádár vonal elkötelezett hívének tartani, s a névsor a válaszadók értékrendjét is tükrözni látszik.
    Minap újraolvastam García Márquez első regényét, a „Söpredék”-et. Egy helyen így ír: „…mert bennünket ehhez a földhöz köt az a szobára való bőrönd, amiben még a nagyapám nagyapáinak a ruháit, konyhafelszereléseit őrizzük, meg a lópokrócot, amelyeket még a szüleim használtak, amikor a háború elől menekülve Macondoba jöttek. A holt őseink emléke ebbe a földbe vetett el minket, pedig a csontjaikat már húsz öl mélyen sem tudnánk megtalálni a földben”.
    Hát igen. Ez a haza, amit nem lehet annak a 2 %-nak elmondani. Akik gyűlölik saját szülőhazájukat, annak történelmét, népét, nyelvét, büszkék ateizmusukra, s akik ezen érzelmeiknek nap mint nap hangot adnak és adhatnak (sokszor minősíthetetlen modorban) a média minden fórumában; folyamatosan költözni akarnak ebből a szörnyű országból, bőröndjeik útra készen. Miért nem mennek? Kinek hiányzanának itt? Szabad a világ, a határ, előttük az általuk csodásnak tartott országok sora. A válasz persze egyszerű. Ott éhen halnának, mert csak itt lehet jól megélni permanens és parttalan gyűlölködésből, mocskolódásból, vádaskodásból, rágalmazásból azok pénzén, akiket gyűlöl, rágalmaz stb. Ott kint ezért lágyan-demokratikusan pofán csapnák őket. Csak mi tűrjük birka módon ezt; botor toleranciánk meddig tenyészik tovább?

A döglött ló - Requiem egy ezredesért… - Partizán - Tizennégyezer karakter hódolat múltnak, Hrabalnak
Pubi - Csend - Ki s ki népe a magyar? - Egy Alapítvány tündöklése és bukása
Lélekvesztő avagy a magyar öngyilkosság kutató magányossága
A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene - A Rihmer-Zonda vita valós története