Pszichodebil

Nyugodt kis élet volt úgy a hetvenes években. Ha nem volt sok baj velük, a vigyorgóból kijárhattak a városba is betegek. Kicsit hallucináztak, ki hangosan, a másik csak motyogta magában. Az öreg Hausberger Misu ott prédikált a katolikus templom sarkán arról, hogy nyírták ki őt a szemét németek a táborban, Ancsa rádadogott ilyenkor, a-akkor me-e-eg hogy va-va-vagy itt te hülye? De nem lett vita, mert jött a dél, siettek vissza ebédelni a vigyorgóba. Elég volt a harangszó, beindult a Pavlov-reflex, felejtettek mindent, mint nagyanyám az ezüst készletet az oroszok elől.

„Gyűlik a nyál, jön az ősz” - mondta Hausberger, de kedvenc mondása mégis az volt, hogy „az a fontos, hogy gyerek a napon van és nem fázik”. Ni-nincs is gye-gyereked mondta Ancsa mert nem kedvelte az öreget és neki tényleg folyt is a nyála a gyogyitól, ezért a dokit még jobban utálta: Hi-hi-hibernál persze, a kurva anyját a Szadainak, sze-sze-szedje csak ő. De volt olyan hogy vasárnap korahajnalban a doki lakásajtajához ült és végigdadogta jó hangosan a múlt heti újságot.

Dezső az osztályon aznap az őrölt platinát akarta kolloid állapotba hozni, ezért már igen korán fenn volt, mindent gyógyít mondta, főleg a rákot, mert a rák ettől nem tud hátrafelé menni, előre meg születéstől se, így aztán egy helyben áll: egyszer csak arra jön valami és kész. A kolloid ötletét a tegnapi tökfőzelék adta, azzal babrált, vénásan gondolta applikálni, de nem volt aznap szerencséje, mert Klopicsné volt szolgálatban, aki leugatta, s akit már nem tudtunk hova áthelyezni olyan hülye volt. Bevezettük a Klopicsné-egységet, ez volt a bunkóság mércéje, öt egység volt a totálkár. Szóban nem leírható Klopicsné, ráadásul még büszke is volt rá, hogy olyan „én vagyok a hülye” típusú, ami aztán elviselhetetlenné tette, kapott is rendszeresen az ápoltaktól egy-egy frászt, munkahelyi balesetnek számított, ilyenkor tartósan táppénzen volt és nagy volt a béke a rezidanszon.

Egyszer azért majdnem ráfaragott, mert Rozikánk mind a százhúsz kilójával követelte a munkaterápiás pénzét, amit nem kapott meg előtte való este. Süketnéma is volt, nem tudta mondani szegény, hogy a negyven forint jár neki, bár a hülye is tudta, hogy mit mutogat, a baj az volt, hogy mindezt egy termetes konyhakéssel tette sokkal hangsúlyosabbá. Szadai dokit az ágyból ugrasztották ki, pizsamában rohant be a rezidanszba, ott állt Rozi a bazi nagy késsel, körülötte a három nővér kővé dermedten a félelemtől. Szadai megtanulta alapfokon a jelbeszédet, ezért Rozi kedvelte őt. Kiderült hamar a negyven froncsi, nyugi jelezte Szadai és beszaladt négy méterre lévő szobájába. Egy papír ötvenese volt csak, azt vitte vissza lobogtatva a bankót, ami hiba volt: Rozikánk két darab húszasra volt kalibrálva, mondhatni szocializálva. Szerencsére volt a nővéreknél egy-egy húszas, naná, hogy másodperc alatt összejött az összeg. Szadai nyújtotta a pénzt, cserébe a késért. Az akció sikerrel zárult, Rozi ölelgette a pizsamás Szadait, fotós persze ilyenkor nincs sehol, aztán most vagy elhiszik vagy nem…

Dezsőről jut eszembe, hogy kifogyhatatlan volt az ötletekből. Mikor kigyulladt kísérlet közben a házilag bakácsolt elektron- mikroszkópja az igazgatóság erősen összeráncolta homlokát, ezért paradigmát kellett váltania, így a festészet és költészet kezdte foglalkozatni. Képeivel tele lett a folyosó, ja, és vett az Ecserin egy írógépet, igen hosszú műveket hozott létre, majd a műfordításba is belekóstolt. Egyik nap látjuk, hogy már két írógép van előtte. Kérdezi Szadai, minek két gép Dezső? Szlovákból fordítok, a régi gép a magyar, az új a szlováknak kell – mondta. Volt némi derültség. Mindez az után történt, hogy nem sikerült fenomenális újítását elfogadtatni sem az igazgatósággal sem egyéb magasabb szervekkel. Meglátott valahol valami játékot, ami ha fény éri tartósabban akkor sötétben tovább világít. Beadványában javasolta a fák befestését a foszforeszkáló anyaggal: „Egész nap magukba szívják a fényt, éjszaka meg világítanának, mekkora nemzeti spórolás lenne.” Ismeri a nagy felfedezések sorsát - mondta Szadai doki Dezsőnek, mikor válaszra se méltatták, pedig az ötlet nem mindennapos, akárhogy is nézzük…

Az sem volt rossz, mikor drága Pubikánk, egy 50 éves óvodás, mindannyiunk kedvence, munkaterápia címszó alatt bizalmi beosztásban volt, mert ő vitte a reggel levett véreket és egyéb váladékokat a laborba. Egy kemény fagyos téli reggelen épp két agyvizet kellett levinnie, papírok kitöltve, minden rendben. Vitte az istenadta három számmal nagyobb cipőjében. Pár óra múlva hív a laboros főnök: mi a fenét küldtetek ti le, tele van kovamoszattal. Pubi gyorsan vallott, állandó kedves-bárgyú mosolyával kísérve, miszerint a kórház udvarán a tükör-jégen nagyot banyázott, a kémcsövek meg reccs. Visszasomfordált az osztályos kezelőbe, két kémcsőbe vizet engedett és már vitte is… Szadai pár éjszaka nem aludt.

A másik csodabogár meg Tóni volt, a kórházi macskák védőszentje. Béna volt fél oldalára, alig tudott beszélni, szájzugából halkan csordogált a nyál, de ez a macskákat végképp nem zavarta. Volt belőlük annyi, hogy több macska volt talán, mint patkány, ezért is hagyták őket békén egy ideig. Tóni begyűjtötte az aznapi ételmaradékot, kiállt a hatalmas elmepavilon udvarába és elkiabálta magát: kityityááák! Azt kellett volna látni, mikor a rengeteg bajszos rohan Tóni felé minden irányból, aki ott állt boldogan a millió macska kellős közepén. Ez volt az osztály egyik idegenforgalmi látványossága, de aztán drótot kaphatott a KÖJÁL és alig maradt a macskaseregből igaz, hogy félév se telt el, megint szaporodni kezdtek Piszkosul szívós szervezet a macska, még az embernél is szívósabb, pedig az is az, akárki akár mit mond. Egy alkalommal hozott a mentő egy merev részeg hapsit, de eleshetett, mert úgy tűnt vérömleny nődögél a fejében. Hol volt még akkor CT meg ilyesmik. Ha volt alapos gyanú hát fúrni kellett a koponyát és kiszívni az alvadó vért ha volt, szépen meg is gyógyultak. Csakhogy a koponyában három öböl van, mindkét oldalon az annyi, mint hat lyuk. Na így volt ezzel a legénnyel is, aki „annyit ivott: hogy a foga is kiázott” miként Dugonics András írta volt. Nem volt mit tenni, éjfél fele járt, Pest messze van, irány a műtő, közben ment minden zaft, ami ilyenkor illik. Másnap délután mikor felébredt látja ám a nagy kötést, kérdi mi történt? Agyafúrt lettél komám mondták a társak röhögve, ne igyál annyit, ha nem bírod…

Na meg ott volt a munkaterápia! Nagyon szerették a faluról bekerült betegek. Volt kertészet, disznóhizlalda és egy csomó kis feladat, ők meg élvezték, mert otthonosabb volt az élet, még kevéske pénzt is kaptak, de a legfontosabb. hogy szükség van rájuk. Manapság aztán megy a nagy marha liberális duma, hogy kizsákmányolás, személyiségi jog, meg ki tudja mennyi baromság, már a tyúkoknak is színes TV kell, a libát se szabad tömni, akkor meg minek zabálja a kandírozott libamájat a sok mihaszna barom, akik jól élnek az állatvédelemből. Szóval nagyon jól érezték magukat, ha volt munka, szívesen mentek ki házhoz is dolgozni. Szadai doki vett egy rozoga házat, jócskán kellett tatarozni. Volt olyan osztály, ahol évek óta éltek a betegek, rendesen kapták a gyógyszert, tiszta ruhát, ételt, nem is vágytak nagyon haza. Ha hazaküldtük őket, csak nyűg volt a családon, vissza is hozták őket különböző indokokkal, aztán meg kiderült, hogy nem volt a fele se igaz. Így hát mi voltunk az otthonuk és Szadai doki többet tudott az életükről, mint a saját anyjuk… Szadai megkérdezett két beteget, akik szerettek munkát vállalni, hogy van-e kedvük. Volt öröm, a kórházi reggelit otthagyták, beültek Szadai Zsigulijába, otthon meg már várta őket az anyós szalonnás rántottával, az ebéd is jobb és több volt, mint bent, csak alkoholt nem volt szabad, ez talán érthető.

Az első nap nagy élmény volt. Szadai elmondta útközben, hogy sok bontanivaló lesz, például a tető is. A kőműves majd elmondja. Kezdődött a munka, a mester épp elkezdte mondani a teendőket, mikor sutty! egy méterre tőle lezúgott egy cserép a tetőről. A mester elugrott, mert már jött is a másik cserép. Szaladt fel Szadai a padlásra, hát Józsi, a pufók félnótás küldte le a cserepeket sorban. „Azt mondta, bontani kell a tetőt” – dörmögte. A legszebb az volt mikor egy nagy gödröt kellett ásnia a kert közepébe a sittnek. Elkezdte reggel, haladt is vele és délre úgy beásta magát, hogy ebédre nem tudott kimászni, csak ült lent, mint kutya a kútban. Azért csak elkészült a tatarozás, Szadai örült, de ők mindketten sajnálták, hogy vége a szép időknek.

Sok szomorú is történt a rezidanszon. Szadai szíve akkor fájt legjobban, mikor Lajos elment. Szép okos fiú volt szörnyű gyerekkorral: orvos apja felakasztotta magát, anyja összeállt egy férfival, aki a kisgyerek Lajos előtt szúrta le az anyját. A gyerek felnőtt valahogy és úgy 18 évesen kitört rajta is a skizofrénia és bekerült az osztályra. Gyorsan rendbe tudott jönni egy időre, de nem volt sehová mennie. Testvére közben férjhez ment, jött a gyerek, a lakás kicsi volt, Lajos ott élt az osztályon. Művelte magát, Szadai a legjobb könyveket adta neki, hatalmas sakkpartikat játszottak, ha volt idő. Egyszer bekopogott Szadai szobájába, széles vigyorral. Ezt el kell mesélnem – mondta. Kint ültek hárman a dohányzóban. Lajos, Kosztasz, a csendes görög, meg egy új, korukbeli fiú. Hát te miért vagy itt? Verekedtél? Ittál vagy miért? Szidtak a hangok. Ránéz a görög: Hát, te meg mindent elhiszel, amit mondnak neked? Nagy vihogás volt, mesélte Lajos.

Aztán egyszerre furcsa tünetekről számolt be Lajos: kettős látás ilyesmi, szép csendben nődögélt egy daganat a fejében. Az istennek se hagyta magát megoperálni. Annyira sikerült pszichésen rendbe hozni, hogy jogában állt dönteni. Lehet, hogy igaza volt: szinte operálhatatlan helyen volt a baj. Elment a szép, okos fiú, 28 évesen, pedig már egy kedves lány is akadt lakással, de Lajos csak kijárt hozzá, nálunk érezte magát biztonságban. Meg is könnyeztük páran. Ennyit arról, hogy a szemét szcientológusok szerint jégcsákányos bűnözők a pszichiáterek. Ha elhiszik, úgy kell maguknak...