Partizán

Szomorú-igaz krónika Partizánról

Balassagyarmat 1918. Ferenc Jóska már évekkel ezelőtt megfontolta és meggondolta, az első háború már a vége felé jár. A kisvárosban is szaporodnak a hősi halottak.
Az egykori Állami Főgymnasiumban - ki tudja miért - most rendelik el a fegyveres gyakorlatokat.
Egy hatalmas fehér márvány-honvéd hirdeti majd a városka hősi részvételét a számunkra tragikus végű háborúban, a középiskola tanár és tanuló hőseinek neve külön táblán olvasható az iskola falán.
A márvány katona a kisligetben állt, ahonnan aztán majd elrámolják, mert kell a hely a hősi szovjet emlékműnek.
    Partizán megússza tehát az első nagy háborút, épp járni tanul, mikor a csehek 1919 januárjában megszállják a várost, hűségnyilatkozatot követelve, eltörlik a magyar nyelv és történelem, tanítását, egy tantárgyat kötelezően szlovákul kellene tanítani. Kimarad Partizán a megszállók hősi kiveréséből is, és a világot akkor végigpusztító spanyol-náthát is megússza.
    Nővérével cseperednek, apjuk megyei bíró. Az Andrássy utcai ház szép tágas, a később hatalmas diófák a kertben még vékonykák, igyekvők. Partizán az Állami Főgymnaziumban kezdi el tanulmányait. A történelmet Popovics tanár úr tanítja, aki kis akcentussal beszélte nyelvünket, de tisztességes: betéve tudja az iskolában használatos összes történelem könyvet. Egy a baj, hogy eszerint is követel, aki kihagy egy szót, szekunda... Ezt Partizán meséli később, lehet, hogy bizonyítványa magyarázataként.
    Közben kitör a magyarosítási láz és Popovics (!) kijelenti, hogy Partizán addig nem végzi el a gimnáziumot, amíg szlovák hangzású nevét használja. A Frecskák a Felvidéken éltek, még Lipót adott nemességet nekik 1702-ben, kutyabőrrel és birtokkal (Felső- és Alsóesztergály), így aztán Partizán felveszi az elegáns Esztergályi nevet, megy is az érettségi, mint a pinty. De inkább a zene és a hegedű érdekli, fel is veszik a Zeneakadémiára, szép hegedűs pálya áll előtte, de meghal tanára, s ekkor otthagy mindent. Hová is mehetne? Kizárásos alapon marad a katonai pálya, az egész enervált-csendes művész lelkével.
    Ludovika, ez rangos-elegáns pálya volt akkoriban. Ő maga is igen elegáns, szép ember volt, hófehér ludovikás uniformisában egyenesen szívdöglesztő. Na van is (meg lesz) kalamajka ebből elég. A Ludovikáról hivatásos hadnagyként kerül ki. És már itt is a második Nagy Háború, ami viszont telibe találja. A seregben vélhetően hamarosan kiderül nem éppen katonás lelki alkata, a ranglétrán is két grádicsot lépett feljebb egész pályafutása alatt.
    Partizánt nagyon lehetett kedvelni csendes, szemlélődő, melankólikus, anekdótázásra hajlamos természete miatt. Ha Prágában él, biztosan gyakran ült volna Hrabal asztalánál. Történeteiről máig nem lehet tudni mennyi a pontos valóság és mennyi az így-szerettem-volna-ha-történik részletek aránya. Mint kisgyerek csüngtem rajta rövid szabadságai idején, ilyenkor hasán lovagoltatott és máig is tudott marhaságokra tanított. Tőle tudom és tudják gyerekeim is többek között a „Föl torreádor öld meg a bikát, hogy ne csináljon több galibát” Carmen paródiát és számos más kedves ökörséget.
    Békeidőkben kiváló katona lett volna, de ez a hülye háború nagyon közbejött. És egyre csak komolyodott, durvult és egyre kevésbé állt nekünk a győzelem. Már a vége felé járhattunk, mert az orosz-szlovák partizánok már befészkelték magukat a felvidéki hegyekbe és Partizán visszavonulóban volt egységével. Valahol a szlovák hegyekben lopakodtak át egy erdőn, amikor a fák tetejére fészket rakó partizánok (mind a varjak annyian voltak, - mesélte) elordították magukat, hogy fel a kezekkel vagy lövünk. Nem volt választás. Partizán tudott is egy keveset tótul, így gyorsan megértették egymást. Rendesek voltak, nem lőtték halomra őket, amit az orosz főnököknek köszönhettek, mint később kiderült. 
    Bekísérték őket a hegyben elrejtett partizán központba, ahol az orosz nagyfőnök nem túl nehéz választás elé állította a szakaszt: vagy beállnak partizánnak, vagy fejenként egy tarkótáji beavatkozás. Így lettek partizánok parancsnokukkal együtt. Ócska civil ruhát kaptak, hordták a fát, fűtöttek, felderítettek és küzdöttek a németek ellen, mely időnként véressé vált. Volt eset például, hogy rejtekhelyükön az arra jövő (menekülő?) német osztagokra kiöltötték a nyelvüket jól álcázott megfigyelő helyükön.
    A partizánná vált legénység egy része szép csendben azért elszökdösött, végül öten maradtak. Az orosz parancsnok fel volt háborodva, majdnem nagy baj lett belőle. Partizán és négy társa maradtak, itt voltak ugyanis még a legnagyobb a biztonságban. A szovjet csapatok azonban közeledtek, a partizánok csatlakoztak a csapatokhoz. Az orosz partizánfőnök mind az ötüknek pecsétes, orosz nyelvű igazolást állított ki, miszerint ők partizánok voltak és hasonló. Mehettek a papírral, ahová akartak. De hová? Katonakönyvük szerint dezertőrök, a partizán-igazolás lobogtatása egyelőre nem tűnt időszerűnek.
    Úgy döntöttek, hogy a legjobb helyen vannak. A bázison minden „lelet” a szovjet-szlovák partizán eredetet bizonyította. Ha valaki közülük jön, azt mondják, hogy itt hagyták őket őrszemnek, vagy ilyesmi és kezükben a papír. Ha németek jönnek (valószínűsége alig volt) elfogott katonák, éppen éhen halni készülnek. Utóbbi pár nap múlva realitássá vált, így pár nap múlva külön-külön útnak eredtek.
    Partizán is elindult lefelé a hegyről. Némi maradék gézzel nagy bandázst csinált a karjára, kinézete amúgy is kétségbeejtő volt. Hosszú bolyongás után rátalált egy állomásra, ahol egy tehervonat pöfékelt.
    Sikerült felmásznia ez egyik vagonra, ami tele volt szénnel. Ebbe belefúrta magát és várta az indulást. Menet közben egy kisebb szénszikla esett a lábára, így a kötést áthelyezte, immár okkal. Valamikor a vonat magyar területre ért, lába addigra szépen bedagadt, vánszorogva elért valami segélyhelyre. Már oroszok voltak mindenütt. Itt élte meg a németek teljes kivonulását.
    Mikor a nagy zűrzavar valamelyest rendeződött, jelentkezett a hadügyminisztériumban és bemutatta „igazoló” papírját. Bejött, nem lőtték főbe: alig volt épkezű-lábú katona-ember, a nagy zűrzavarban átvette az újonnan alakuló Hadsereg. Századosi rangban Kiskunhalasra helyezték a határőrséghez, ahol a jugoszláv határt kellett őrizniük. Ez a helyőrség (vagy mi) fogta el a Kenyeres és bandája néven elhíresült diverzáns csoportot, ha volt ilyen egyáltalán.
    Közben azonban a felderítés dolgozott. Kiderült Partizánról, hogy Ludovikás tiszt, jött is egy éjszaka a fekete kocsi és a katonai ügyészségen találta magát. Akkor már volt egy-két kivégzés, folytak a perek – mint később kiderült. Szobája ablakán szép csipke volt, még csodálkozott is. Kis csacsi Partizán el akarta húzni, hátha megtudja merre van? Finom acélháló volt a csipke, el is vágta az újját.
    Ekkor kezdett el félni. Szokásos kihallgatások, de alig bántották, mert kiderült ismét, hogy kétségbeejtően antikatona és teljesen ártatlan. Hazamehetett szülővárosába.
    Itt állt még az Andrássy utcai ház, az oroszok (és a környék lakói) a falakat meghagyták. Partizánt Édesanyja fogadta, és lassan visszaszállingóztak még négyen a családból. Ennyien maradtak, alig fele a régi létszámnak.
    Partizán munkát kapott a helyi bankban, de még hosszú évekig felugrott éjszakánként, hogy itt vannak érte. Még emlékszem az állandóan összekészített kis kofferkére.
    Aztán jött a Forradalom. Nem hősködött. Mindszenty kiszabadítására azért elindultak egy dzsippel, már mozgott az autó, mikor lelökött engem. Szerencsére elkéstek, mire Rétságra értek, a bíborost már kiszabadították. Megúszta ezt is.
    Még a Forradalom előtt végre férjül vették, 1958-ban felköltöztek Pestre. Nőttek a gyerekek. Az ÁFOR-nál kapott állást, ott dolgozott nyugdíjazásáig.
    Még javában dolgozott, mikor jött „felszabadulásunk” egyik kerek évfordulója! Akkoriban egyébként járványszerűen mindenki partizán vagy ellenálló lett, csak két másiknak kellett tanúskodnia. Épp erről beszélgettek a cégnél, mikor elkottyantotta, hogy „na jó, én meg tényleg partizán voltam”. Mint szélvihar, terjedt el a hír, egészen az ÁFOR üzemi lapjáig. Jöttek… dokumentum is van (!)… írja meg! Hát ez fantasztikus, eddig miért nem? Hát megírta a szlovák hegyeket, és a többit. Megjelent. Minden ment a megszokott úton. Hivatalosan is partizán lett, teljes nyugdíj, soron kívüli Trabant, ilyesmi. Hátralévő éveiben ezen röhögött. De lelke mélyen szégyelte az egészet.
    Az idő meg szokása szerint csak múlt, Partizán egyre kevesebbet hegedült, egyre többet járt borozgatni. Nem volt iszákos vagy részeges, csendben iszogatott, zűrt soha nem csinált. Gyerekei disszidáltak, ez fájt Neki, de megértette. Felesége sokat szidta, hogy ne igyon, ezért gyakrabban rándult le egy-két napra szülővárosába, hozzánk. Találkozott régi ludovikás társával, jókat iszogattak.
    Fiaim akkor voltak 8-9 évesek, örültek, ha jött, mert nagyon élvezték kissé spiccesen előadott történeteit. Egyszer megint lent volt a két gyerekkel éppen a diót vertük az egykor ifjú, immár tekintélyes fáról. A magason lévő diók csak nem akartak leesni, megfelelő készségünk sem volt. Ekkor jött meg kissé spiccesen Partizán, aki látva pancser erőlködésünket, először két gereblyével próbálkozott, de azok gyorsan fennakadtak a fa tetején. Nem tudván a kudarcot elviselni, termetes baltánkkal kezdte el a gereblyéket lecserkészni a fa tetejéről.
    Az akció kétségtelenül életveszélyes volt, gyermekeim feje mellett zúgott le időnként több méter magasból a fejsze. Idejében sikerült kimenteni őket a veszélyeztetett zónából és lebeszélni Partizánt a kilátástalan akcióról. Inkább ittunk még egy-két fröccsöt.
    Aztán a napok, hónapok, évek kegyetlen körhintája, Partizán végleg elment, fiaim is felnőttek, de örök a szállóige lett: „Partizán, aki baltával verte a diót”.

A döglött ló - Requiem egy ezredesért… - Partizán - Tizennégyezer karakter hódolat múltnak, Hrabalnak
Pubi - Csend - Ki s ki népe a magyar? - Egy Alapítvány tündöklése és bukása
Lélekvesztő avagy a magyar öngyilkosság kutató magányossága
A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene - A Rihmer-Zonda vita valós története