|
A döglött ló
A kisváros élte zavartalan életét, a boldog békeidők évei peregtek. Az evangélikus, katolikus, református és izraelita iskolák tanulói önfeledten kergetőztek a nemrég megnyitott, Hajós Alfréd tervezte strandon, az iskolák udvarain, s ha véget ért a taniskolai év, munkálkodhattak a fényképészek. Pár megmaradt, barnás-lila osztályképeiken mereven beállított, matrózruhás lányok-fiúk néznek ránk, középen zsakettes, keménygallérú tanáraik. A kis boltok rendben kinyitottak reggelente, a kifutó fiúk vitték a friss cipót, tejet a házakhoz, a tisztviselők igyekeztek a bíróságra, megyeházára. A bírák a délelőtti fárasztó ítélkezések után átugrottak az Úri Casinóba és a kényelmes szattyánbőr fotelekben szivar mellett elolvasták, hogy mi is történt a Házban, de inkább szundítottak kicsit vagy leültek alsózni.
Tavasszal-nyáron a liget harsogó zöldje biztosan megtelt szerelmesekkel, az Első Nagy Háború emlékét őrző kőoroszlán és az Ismeretlen Katona szobra diszkréten elnézett felettük. Ősszel a lomb szokása szerint lehullott, rozsdás csodává vált a liget, aztán tél jött, kemény, zimankós vagy enyhe, kalucsnis, majd újra a szép tavasz. A városi kórházban szedte áldozatait a tüdővész, az eskór, az aggaszály, de az Ipoly-part felé futó kis utcavégi házban az örömlányok nem szenvedtek vendég-hiányban. Jókora volt a helyőrségi laktanya. Esténként benépesedett a korzó is, s az Ünnepek közeledtével rendre megtartották a Nőegyletekben a jótékonysági esteket, a város dalárdája énekelt ilyenkor, s a szegényeknek jutott ajándék. A Megyeház nagytermében minden évben nagy csillogás közepette zajlott a híres megyebál, az azóta hová is tűnt nagy szerelmek és csalódások színhelye, melyeket dráma csak ritkán kísért. Mintha az e tájon élő ember jobban hinne az új tavaszokban, új bálok örömében.
Aranka özvegyen nevelte két gyermekét az Andrássy úti házban. Férje, ismert törvényszéki bíró, fiatalon meghalt, máig kideríthetetlen bajban. Gyanakvó családi hagyomány szerint a város híres orvosa, zsebéből kotorászta elő az injekciós fecskendőt és tűt, a halál igazi oka talán vérmérgezés volt, de hát ki tudja már mi történhetett. Aranka néniből, társadalmi rangja ellenére, hiányzott minden kivagyiság, gőg. Hihetetlenül bölcs, derűs és barátságos asszony volt, mindenki szerette. Jól beszélt németül és franciául, aminek történetünkben még hasznát veszi. Szabad idejében helyi karitatív szervezetekben munkálkodott, többek között az egyik Nőegyletben is, a városi főépítész feleségével együtt, akivel barátnők is voltak. Kicsit egykedvű, csendes béke lengedezett.
Aztán lassan komor felhők jelentek meg, egyre sokasodva. Numerus clausus, diszkriminációk, és a már túlságosan is ismert külországi és itthoni események. A városban azonban mintha megállt volna az idő.
Az évszázada nagy létszámú helybéli zsidóság háborítatlanul élt tovább, a város kis békés sziget volt még évekig számukra is. Sokan költöztek le a fővárosból, oltalmat, biztonságot remélve, kapva. A híres-szép zsinagóga ünnepnaponként megtelt hívővel, éppúgy, mint a többi templom is. Akkor még így volt szokás.
A város mintha nem vett volna tudomást a fővárosi-országos állapotokról. Csendben csordogált a történelem, de lassan, szivárogva, majd egyre dagadva végül ide is betört. Márciusban a németek megszállták az országot, az elhurcolások ekkor kezdődtek. A kisvárosban csak július közepén jelent meg egy SS osztag.
A városi főépítész és felesége, Janka néni zsidók voltak. Úgy május körül már nyilvánvalóvá vált, hogy baj van, a Pestről lemenekültek is hozták a híreket. Janka néni a család vagyonának egy részét gondosan becsomagolta és átballagott vele Arankához. Pár házra laktak egymástól.
- Dehogy zavarsz Jankám, gyere csak, nem is szóltál, hogy jössz. Valami baj van?
- Még nincs Aranka, de lesz. Itt ez a csomag, az étkészletek, némi arany is. Ugye megengeded, hogy elássam a kertbe? Nálad biztosan nem fogják keresni. Ki zaklatná egy törvényszéki bíró özvegyét, az evangélikus Nőegylet pénztárosát? Jó lesz majd, ha visszajövünk.
- Már hogyne engedném, ha úgy gondolod, hogy itt jó helyen lesz. Gyere segítek is, de Te mondd meg, hogy hová ássuk.
Így hát a két ötvenen felüli „nagyasszony” ásót fogott, a lányt elküldték moziba, és az esti félhomályban, a kert egyetlen nagy diófájától tíz lépésre a kapu felé, gondosan elásták a kincset.
Júliusban egy hét alatt elvittek a városból minden zsidót. Ősz felé már erősödtek a hírek, hogy jönnek az oroszok. Szlovákia felől közelgett a front. A Káprások alatt hatalmas harcok folytak, lassan hallhatóvá is vált a háború. Az Andrássy utcai ház élete is megváltozott. A lány hazament falujába, Aranka Ludovikát végzett fia, mint tiszt harcolt valahol, lánya férjhez ment, Ráckevén élt férjével és kisfiával. Aranka húga - férje magas rangú hadtápos katonatiszt volt - egyedül maradván, ideköltözött az Alföldről.
Így várták kettecskén a frontot az ötszobás házban. A hírek az oroszokról szaporodni kezdtek. Nemi erőszak, rablás, ilyesmik. Aranka húga, Dulika, egy nap bejelentette, hogy elmegy a menekültekkel. Ha az oroszok megtudják, hogy ki a férje, neki vége. Mint kiderült, volt némi igaza, de ez egy másik történet.
- Én maradok Dulikám, valakinek itt is kell lenni - döntött Aranka, de szegény Jankának igaza volt, nekünk is el kellene ásni azt a kevés ékszert meg az ezüst étkészleteket. Dulika ezt messzemenően helyeselte. Gondosan becsomagolták hát mindkettejük családi értékeit, vastagon bezsírozva, vízhatlan papírba csavarva és elásták a nagy diófától tizenegy lépésre, a kapu felé, Janka néni vagyona mellé, legalább fogják tudni hová ásták, hármuk közül valaki csak megmarad. Dulika másnap reggel elment a menekülteket szállító vonattal. Aranka ott maradt egyedül.
Pár hét múlva, nagy harcok után megérkeztek az oroszok. Elkezdődött az elszállásolás. Valami csodás véletlen folytán (a ház is szép volt), egy tanultabb, cári tiszt került Aranka házába, valamicskét beszélt franciául. Csak a tisztet és csicskását szállásolták el a házban. A cselédszobát meghagyták Arankának, főznie, mosnia kellett persze rájuk, a többi szobából istálló lett. A vastag szmirna szőnyegeken, hős szovjet lovak ácsorogtak, várva a végső győzelemre buzdító parancsra. A tiszt, máig érthetetlen okból a fényes, csúszós papírú Pallas Lexikon sorozatot használta a WC-ben. Viszont a márkás zongora megmaradt, mert a tiszt tudott rajta játszani. A drága ebédlőbútor is túlélt mindent, csak a faragott tigrisekre lövöldöztek időnként, a kert fáira kiakasztgatva. Nem volt ellenség, talán azért. Na, mindez alig lenne érdekes, ha az egyik nap a tiszt kedvenc lova nem kapott volna valami lóbajt. Kivitték szegény párát az udvarra, talán hogy a többi el ne kapja a kórt, és a nagy diófa alá kötötték.
A történések innentől viharsebesen, drámai tömörséggel zajlottak. A kedvenc ló pár nap múlva kiadta lelkét és egy reggel ott feküdt döglötten a nagy diófa alatt, kicsit a kapu felé. A tiszt még meg is siratta. Nemsokára több katona érkezett ásókkal, lapátokkal és a tiszt parancsára nekiláttak a tetem elhantolásának, ott helyben. Ugyan mi a fenének vonszolták volna máshová? Alig ástak egy fél méter, koppantak az ásók és sorra előbukkantak az elásott kincsek. Az oroszok öröme határtalan volt, be is rúgtak rendesen; aznap is. Drága Nagyanyám, mert hát Ő volt Aranka néni, élete talán legnagyobb lelki teljesítményeként közömbösen figyelte az eseményeket. Még arra is volt ereje, hogy értetlenül ámuldozzon. Biztos, ami biztos.
Aztán az oroszok lassan továbbálltak, a kincset persze magukkal vitték, egyetlen ezüst kiskanál maradt belőle, amit a tiszt ott felejtett a bögréjében a zongorán, ma is őrzöm, fogóján Nagyanyám gyönyörű monogramjával. Szegény Janka néni, mint annyi társa, soha nem tért vissza. Mintahogyan családunkat is megtizedelte a háború, ha más körülmények között is.
Ómikával, így hívtam Őt, többször elmeséltettem ezt a történetet is, akár a többi izgis háborús eseményt, s a nagy diófa alatt még tízenévesen is nagy ásatásokat végeztem nyaranta. De hát az orosz precízek voltak sok dologban.
Szegény Ómikám is elment tíz évre a háború után. Egyszer, családi körben valahogy szóba jött a történet. Akkor hallottam Tőle: „Tudjátok, ha szegény Janka vissza jött volna, az életben el nem hiszi ezt az egészet és úgy elvisz minket az AVÓ, mint a pinty”.
Ezt akkor nem igen értettem, ma már tudom, hogy ebben is igaza volt. Hát ennyit az antiszemita magyarokról és a közhelyről, hogy a Valóságnál fantáziadúsabb szerző aligha van.
|
|
