A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene

Már-már szomorú közhelyként hangzik, hogy a magyar öngyilkosságra hajlamos nép. Tény, hogy évtizedekig vezette a világranglistát, s ha örvendetes módon az utóbbi 20 évben tetemesen, közel 30 %-kal csökkent is az önkezű halálok száma, még most is előkelő helyen állunk.
    Egy az öngyilkosságokat történeti folyamatában vizsgáló kultúrtörténeti könyv írása közben tűnt fel, hogy az ember e talán legrejtélyesebb magatartása időben és térben sajátos és kielégítően nem magyarázható "vándorlást" mutat. Ha csak az újkori Európát nézzük is, kiderül, hogy a XVII. században Anglia „vezetett”. Az egész szigetországot valami hihetetlenül mély melankólikus hangulat, halálközeli érzésvilág lengte át. A korabeli sajtó folyamatosan e témáról ír, az un. temetői és sírköltészet külön műfajba ölelkezve burjánzik. Londonban jelennek meg az önkezű halálról írott első nagy bel- és külhoni szerzők könyvei, John Donne e tárgyú híres könyvét (Biathanatos) l6oo elején írja meg, de ugyanebben az időben jelenik meg a számtalan kiadást megélt hatalmas sikerű munka, a "The anatomy of melancholy" Robert Burton-től. David Hume is brilliáns esszét szentelt az önkezű halálnak.      Az egész társadalmat megmozgató vita alakult ki önkezű halált ellenző és megértő tábor között. Aztán lassan csitult a járvány és Franciaország felé terjedt, majd a germán területekre ért, végül a XIX. század végén megérkezett az Osztrák-Magyar Monarchiába és úgy tűnik, hogy jelenleg is vándorol kelet felé. Így ma már "csak" 5-6. helyen állunk a világranglistán, de l968 és 1988 között világelsőségünket egyetlen népesség sem veszélyeztette. 
    E vándorlás tett kíváncsivá. Vajon kezdettől fogva önpusztító nép-e a magyar, egyfajta turáni átok munkál benne, valamiféle néplélektani sajátosságként? Történelmünk során mindig vezető "hatalom" lettünk volna, ha lett volna statisztika? Mivel direkt tudósítás, kimutatás nem áll rendelkezésre, elsősorban az irodalmi, vallási-teológiai, filozófiai, történeti leírások alapján tudunk csak ismereteket szerezni a régi idők állapotáról e kérdésben is.
    A kultúrtörténeti elemzés azonban eléggé megbízható, s a valós állapotok igen jól rekonstruálhatók. Természetesen minél későbbre nyúlunk vissza az időben, annál kevesebb a bizonyító anyag, de a realitás mégis több-kevesebb élességgel kirajzolódik.
    Ha a Kárpát-medencét elfoglaló eleink lelki, temperamentumbeli sajátosságaira, szokásaira, tradícióira, esetleg önpusztító hajlamára vagyunk kíváncsiak, úgy a következő, eléggé szegényes kútfők állnak rendelkezésünkre: l. A korabeli források (bizánci, nyugati, arab stb.) leírása, jellemzése az akkori magyarságról, 2. ugyanezen információk keresése azon népek körében, akikkel hosszú vándorlása során a magyarság tartósabban együtt élt, s akiktől szokásokat, normarendet, kultikus elemeket stb. átvehetett, és 3. a honfoglaló magyarok hitének, hiedelemvilágának vizsgálata, mely utóbbi az összehasonlító néprajz módszereit is igénybe veszi.
    Átvizsgálva a fenti forrásokat, egyértelműen megállapítható, hogy honfoglalás-körüli elődeinknél nyomai sem voltak az önsértő magatartásnak, a lemondó, melankólikus hangulatnak. Inkább kissé vad, dinamikus, célratörő, meglehetősen virulens népességként jellemzik a külhoni szerzők őket. A nyugati krónikások (érthetően) nem fukarkodnak a rosszindulatú megjegyzésekben, a negatív minősítésekben, így ha az öngyilkosságra való hajlam ismert lett volna honfoglalás-körüli eleink magatartásában, azt kellő kárörömmel jelezték volna. De egyetlen mondat-töredéket sem találunk, mely önsértő magatartásukra utalna.
    A honfoglalás előtt, a magyarokkal kapcsolatba került népeknél (kazár, török-bolgár) sem olvashatunk öngyilkossági szokásról, hajlamról, annál inkább a későbbi Európa népességét majd alkotó germánok, gallok, gótok, kelták és vikingek körében.
    A magyar ősvallás eszmerendszerétől is idegennek tűnik az önkezű halál. Összegezve a három forrásanyagot megengedhető az az állítás, alapos feltételezés, hogy őseink kultúrájában, szokásrendszerében, életében, értékrendjében, tradícióiban a meghívott halál nem szerepelt, így annak ősi eredete, archaikus "néplélektani" gyökere nem bizonyítható.
    Ugyanezen források viszont utalnak arra, hogy a korabeli, környező és nyugatabbra élő népek körében az önpusztítás nem volt ismeretlen, a keltákat "vérüket veszejtő népként" jellemzik, a vikingeknél az öngyilkosságnak sajátos kultuszát észlelhetjük. 
    A honfoglaló törzsek főleg a Dunántúlon telepedtek le egyszerű földrajzi okokból. A később kialakuló és berendezkedő állam intézményei csaknem kizárólag itt alapíttatnak. Egy markáns társadalmi-gazdasági-kultúrális  polarizálódás (Alföld-Dunántúl) tehát már ebben az időben kialakul, aminek máig érő következményei lesznek.
    Az államalapítás után a hazai forrásanyag több évszázadra kizárólag latin nyelvűvé válik. Hogy van a magyarnak saját nyelve, azt elszórt adatokból tudjuk, mint például a híres Szent Gellérti kérdésből: "Walter, hallod-é a magyaroknak énekét, miképpen zeng?", vagy a kódex másoló szerzetesek „civil”, lapszéli megjegyzéseiből: "Igen fay feyem", "de ihatnam".
    Az Árpád-házi királyok idején az élet mindennapjairól szóló írásos anyag alig maradt ránk, a bőséges vallásos irodalomnak viszont ez nem volt feladata.
    Ha valamilyen "deviancia" léte után kutakodunk, úgy igen hasznos források a törvénykönyvek. Ugyanis a bennük olvasható szankciók, büntetések, törvények egyrészt tudósítanak arról, hogy egy-egy büntetendő jelenség egyáltalán létezett-e az adott társadalom életében, másrészt a rendszabályok és szankciók szigorából, számából még a jelenség társadalmi súlyára, előfordulásának gyakoriságára is módunk van következtetni.
    Első nagy királyaink törvénykönyvei telve vannak a lopás, gyilkosság, testi sértések, a házasságtörés, és minden lehetséges más bűncselekmény (helyenként drasztikus) megtorlásával, de egyetlen utalást, tiltást sem találunk az öngyilkosság ellen, magát a jelenséget sem említik, ami arra utal, hogy a kor társadalmában nem jelenthetett említésre, szankcionálásra méltó problémát. S mivel a törvénykönyvek szigorú következetességgel az egyház értékrendjét tükrözték, mely szerint öngyilkosság főben járó bűn, kizárt dolog, hogy az öngyilkosságok elterjedtsége esetén ne szerepelt volna számos megtorlás ellene. Mint például a korabeli Angliában, ahol Edgár király (959-978) drákói szigorral lépett fel azokkal szemben, akik " fegyverrel vagy az ördög incselkedése folytán", életüknek önként vetnek véget. A korabeli norvég és francia törvénykönyvek is ezt tanúsítják.
    Másik értékes forrás a Váradi Regestrum, mely az 12o5 és 1235 közötti "istenítéleteknek" tárháza. A műben 389 esetről értesülhetünk, melyek a boszorkányság és e formakörbe tartozó vétkek bizonyításainak leírását tartalmazzák. Szörnyű kínzásokat jelentettek ezek a tortúrák, kimenetelük senki számára nem volt kétséges. Mégis, az önkéntes halálba menekülésnek nyomát sem találjuk a csaknem minden esetben biztos halált jelentő vizsgálatok elől.
    A mártírság, a vezeklés, a vallási extázis jellemző ebben az időben. Legjellemzőbb példája IV. Béla lányának, Szent Margitnak rövid élete, melyet Ráskai Lea leírásából ismerünk. Elnézve Margit tébolyultnak tűnő önsanyargatását, egy helyen a következőt jegyzi meg: "mit mielsz te? Akarod-e tennenmagadat megölni?" Ez az egyetlen "lokusz" található a korabeli irodalomban. (Tudjuk, hogy Szent Margit nem emelt kezet önmagára).
    Európában a katolikus Egyház totális hegemóniája áll fenn ekkor, mely pontos rendszerével, mindenre kiterjedő dogmatikájával, az öngyilkosság igen határozott tiltásával, túlvilági optimizmusával mélyen penetrált a társadalom tudatába. A kor Európájában az öngyilkosság, az önpusztítás gondolata és gyakorlata csaknem teljesen háttérbe szorul. Ilyen eseményekről leírást, említést, egyáltalán a témával foglalkozó irodalmat alig találunk. S mivel Magyarország ekkor még a keresztény Európa tekintélyes és integráns része, mindezek a honi viszonyokra is megnyugtatóan vonatkoztathatók.
    De a tökéletesen működő rendszer eresztékei lassan engedni kezdtek. Az l5oo-as évek elején járunk, és a virágzó, nagyhatalmi státuszú Magyarországot két nagy veszély fenyegeti: az eddigi létét, integritását szervező, biztosító katolikus egyház hatásának eróziója és az ország területi-társadalmi rendjét fenyegető török veszély.
    A török veszély aligha volt elkerülhető, de rombolása csökkenthető lett volna. A főurak széthúzása, a fiatal király azonban az okos diplomáciai lépéseket nem tette lehetővé, így bekövetkezett a mohácsi tragédia, melynek máig tartó hatásai kitapinthatóak. A 15o éves török uralom, az ország több részre szakadása, majd a Habsburg térhódítás a mohácsi vész előtti virágzó és gazdag Magyarországot végérvényesen eltüntette. Sajátos módon a Reformáció eszmeáramlata mentette meg az országot. Fiatalok százai tanultak külhoni egyetemeken, hozták haza az új tudást és terjesztették a tant. Hatalmas hittérítő energiájuk és hitük nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a magyar átvészelte a nehéz évszázadokat. A hazai reformátorok ugyanis, hogy elérjék a köznépet is, kénytelen voltak magyarul írni, prédikálni és tanítani. A reformáció teremtette meg hazánkban is a népnyelv irodalmi szintre emelését, a nemzeti nyelv kialakulását, fejlődését. Az új hit lassan száműzte a latin nyelvű szertartást, és a köznép számára is érthetően hirdette az igét. Hatalmas buzgalmú, mindent vállaló reformátorok, prédikátorok csapata dolgozott fáradtságot nem ismerve: kivirágzik a könyvnyomtatás, megjelennek az első bibliafordítások, a prédikációk műfaja, a nyilvános és írásbeli hitviták. Egy Sylveszter János, Dévai Bíró Mátyás, Méliusz Juhász Péter, Heltai Gáspár, Károlyi Gáspár, Bornemisza Péter, Dávid Ferenc, Huszár Gál, Sztárai Mihály tevékenysége a nemzeti kultúra és identitás kiművelésében egyszerűen életmentőnek mondható. Az ellenreformációt már nem lehetett a régi módszerekkel művelni: azonos rangú és magyarul tudó emberfőkre volt szükség, megújult intézményekkel. „Ellenfőiskolákra”, az elszánt és nagyműveltségű jezsuitákra, egy Pázmány Péterre vagy Káldi Györgyre. Az országot a két nagy vallás - többnyire nemes - párviadala mentette meg a kulturális-nyelvi beolvadástól.
    A XVI. század Európájának embere a középkor komor, az egyént uniformizáló hatása alól felszabadulva ráébred önmaga létére, saját személyiségére. A vallásos ember sok évszázad óta először mer tükörbe nézni és észreveszi a saját személyiségéből, gyarlóságából fakadó bűnöket, melyeket immár nem érez letudhatónak a különböző vezeklési, jótéteményi formákkal, adományokkal. Jó is ez, meg nem is, sajátos témánk szempontjából. Az önkezű halált a katolikus egyház a legnagyobb bűnnek tartotta, a világi törvények is eszerint minősítették az önpusztítást, helyenként komoly megtorlással. De maga az eszme is, hihetetlen túlvilági optimizmust sugározva az önpusztítás ellen hatott.
    Kuriózum is volt évszázadokon át az öngyilkosság. A protestáns eszme egyfajta személyesebb vallásosságot enged meg, többet bíz az egyén döntésére, dogmatikája nem olyan szigorú, ritusa egyszerűbb, "életközelibb", nagyobb szabadságot ad az egyénnek. S noha tiltja az önkezű halált, már nem a legnagyobb bűnként kezeli. (A protestáns populációk körében azóta is magasabb az önkezű halál, mint a katolikusok vagy orthodoxok között).
    A reformáció idején kezdenek is megjelenni az elszórt tudósítások öngyilkossági eseményekről a hazai irodalomban is, bár először csak külhoni eseményekről olvashatunk, melyek főként a refomáció bölcsőjében, a németalföldi és a német területeken történtek. A külhoni protestáns egyetemeken tanuló prédikátorok hoznak szóbeli és írásbeli hírt.
    Egyikük, Bornemisza Péter l576-ban jelenteti meg könyvét, Ördögi kísértetek címmel, melyben több, németországi esetről számol be, de egy magyarról is: "Groff Ekne magát megöli 1572... ő maga szívuebe ütöte az kest". De az önkezű halálok ritkaságok még ebben az időben hazai területen.
    Egy másik értékes forrás, a korbeli Úriszék által hozott ítéletek, perszövegek 11oo oldalnyi anyagát átolvasva, szörnyű dolgokkal találkozunk, éppúgy, mint a boszorkányperek esetében, mégsem találunk egyetlen megjegyzést sem, hogy a kínkeserves vallatás és a halál elől bárki is önként választotta volna a halált.
    Ugyanígy alig találunk említést a korabeli szólások gyűjteményében, de a Werbőczy-féle Hármaskönyvben sem, pedig alaposságához és erősen katolikus szelleméhez kétség nem férhet. Még az öngyilkosság szavunk sem alakult ki, inkább körülíró kifejezéseket olvashatunk, mint "letenni életét", „maganak öldöklése", "magagyokosság", „életünk elfogyasztása". Az ezidőtájt kialakuló balladák sem mutatnak e téren egyedi magyar eltérést. A prédikációs irodalomban felsejlik 2-3 önkezű halál l6oo-l7oo között. Kuriózumok, ritka események az önkezű halálok ekkortájt még és főleg a nagyobb városokban és a magasabb körökben olvashatunk róluk, hónapokig tárgya a társasági életnek egy-egy ritka esemény.
    Aztán az l7oo-as évek vége felé úgy tűnik, hogy emelkedni kezd az önkezű halálok száma, ezt a korabeli egyházi anyakönyvek vizsgálatai is tanúsítják (Böszörményi Ede református lelkész volt e téma kiváló kutatója), de a világi irodalomban is érzékelhető. Kultúrtörténeti csemege egy kis könyvecske, melynek tárgya az öngyilkosság, elsőként a magyar nyelvű irodalomban, Páter Török Damescenus miskolci atya munkája: "Az Önnön gyilkosságról észre vételek a Józan Észnek és a keresztény erkölcsi tudományok úttyán". Ekkor azonban már l8l8-at írunk. A XIX. században Európa-szerte ugrásszerűen kezdenek emelkedni az öngyilkosságok, de egy kimutatás szerint hazánk még jócskán távol áll vezető helyétől, mondhatni a sor végén kullog. 
    Az Európa-szerte emelkedő öngyilkossági gyakoriság mögött a társadalmi, gazdasági robbanás okozta, hatványozott számban megjelenő stressz-helyzetek; a vallás mindenható, megnyugtató, túlvilági optimizmust sugalló és hirdető hatásának lényeges gyengülése (szekularizáció) és a fenti hatások miatt (is) szaporodni látszó mentális betegségek állhattak.
    Talán ezek az okozói a századvég (fin du siécle) Európáját átlengő pesszimizmusnak, mely főként hazánktól nyugatabbra hódít és pusztít, hozzánk csak a századforduló körül ér el teljes intenzitással. Ha átlapozzuk egy évtizedeken át megjelenő, népszerű hetilap hétvégi számait, úgy igen élesen kirajzolódik az öngyilkosságok fokozatos emelkedése. Az l85o-es években 2-3 esetet olvashatunk, 1890-re már meg is szűnik a "Halálozások" rovat: nincs elég hely az igen markánsan megemelkedett számú öngyilkossági események közlésére.
    A nyugat-európai országoktól eltérően hazánkban egy speciális baj is súlyosbítja a társadalom betegségét: a dualizmus áldatlan állapotokat teremtő helyzete, a társadalom megosztottsága a kiegyezést illetően, a széthúzás, a konzervatív haladás ellenesség, a passzív ellenállás impotens-kényelmes gyakorlata, és e magatartás eredményességének elmaradásából adódó elkeseredett válaszok.
    Magyar specialitásként már az 18oo-as évek második felében megfigyelhető az azóta is fennálló, nehezen megfejthető igen markáns területi eltérés: az ország déli, dél-keleti részein (gyakorlatilag az Alföld területén) az önkezű halálok 2-3-szor gyakoribbak, mint a nyugati és északi megyékben. (Az első jelzés Konek Sándortól származik l864-ből).
    A XIX. századi öngyilkossági cselekmények elemzésekor az az alapos impressziónk alakult ki, hogy a magyarság az öngyilkosságot, mint probléma-megoldó képletet a nyugati kultúrkör közvetítésével tanulta meg, szocializálta.
    1. Láthattuk, hogy a magyarság eredendően nem hajlamos az öndestrukcióra, az l7oo-as évekig alig találkozunk ilyen eseménnyel; 2.az öngyilkossággal szemben kissé megengedőbb, alternatívákban gondolkodó protestantizmus nyugatról, főleg Némethonból érkezett hozzánk; 3. hazánkban akkor kezd meredeken emelkedni az öngyilkosságok száma, mikor a magyarság számára egyre meghatározóbbá válik az osztrák (német) kultúra. A társadalmi szinten lezajló minta átadás-átvétel, szocializáció, a kulturális transzmisszió típusos esetét látjuk megvalósulni. A XIX. században kezd az osztrák-magyar kommunikáció igen szorossá és intenzívvé válni. Aligha kell bizonyítani, hogy a gazdaságilag, kulturálisan, társadalmilag lemaradt magyarság számára számos területen (kizárólagos) mintaadó volt a hatalmas és minden területen fejlettebb osztrák birodalom. Az élénk társadalmi kapcsolat a hazai felső, gazdag réteget illetően jól ismert, de Bécsben tanulnak fiaink és a mesterember képzés is osztrák földön zajlik. A közös hadsereg is meghatározó színtere az intenzív kapcsolatoknak, szocializációnak. S ha annyi értékrendet, szokást, nyelvi fordulatot, intézményrendszert átvettünk és őriztünk még e század közepéig, miért maradt volna ki e nagy kulturális transzmisszióból éppen az az előnytelen magatartásminta, mint a problémák, lelki-testi kudarcok, csődök önpusztítással történő megoldása?
    Egy, az élet minden területén fellelhető kultúra-közvetítéssel óhatatlanul és természetesen átszivárognak a nem-kívánatos mozzanatok is.
    Megerősíti e hipotézist az is, hogy Magyarországon a XIX. században a fővárosban és a nagyvárosokban volt magas és emelkedő az öngyilkosságok száma, ott, ahol a nagyszámú osztrák (német) letelepített (áttelepült) élt, valamint annak a magyar populációnak körében, mely az intenzív kulturális transzmisszióban érintett volt: gazdag-nemesi elit, mesteremberek és a véderő tagjai. 
    A tanulás jól sikerült (a magyarság amúgyis hajlamot mutat tanítómesterén túltenni), így aztán a Monarchia területén Bécs és Budapest ugyancsak magas öngyilkossági rátákat mutatott. (Ráta: 100.000 lakosra jutó öngyilkosságok száma).
    A XX. század első évtizedében tehát már a Monarchia nagy városai felzárkóznak a szász és porosz nagyvárosok mögé, majd az 192o-as évek körül át is veszik a vezetést. Budapesten l9oo-ban 37,5 a ráta, ez folyamatosan emelkedik az első világháború kitöréséig, l913-ban enormis magasságú: 5o százezerelék.
    Jegyezzük meg azonnal, hogy a vidéki Magyarországon a ráta jóval alacsonyabb. Talán még hatnak a régi normák, a vallásosság is erősebb, ott a ráta ugyanebben az évben 21,4 százezrelék! 
    A harmincas években Budapest már első a fővárosok között, a társadalom is egyre nagyobb aggodalommal nézi az emelkedő öngyilkossági "járványt", mely még a hagyományosan alacsonyabb rátájú izrealita közösségek körében is jelentkezik. Számos munka jelenik meg, hol nívós, hol hihetetlenül intoleráns-primitív írásokat olvashatunk a korabeli sajtóban és a különböző kiadványokban. Az okokat a (valóban botrányosan igazságtalan) trianoni diktátumban, az emelkedő válásokban, a vallási meggyőződés igen erős gyengülésében látják, vérmérséklettől és felkészültségtől függően különböző megoldásokat javasolva. Egy honatya középkori megtorlásokat, börtönt, internálást javasol a kísérletet tévők ellen. Mindenesetre megszólal a társadalom lelkiismerete: statisztikusok, filozófusok, orvosok, jogászok, teológusok gondolkodnak nyilvánosan.
    Aztán menetrendszerűen bekövetkezik újabb tragédiánk 1945-ben, vesztes félként kerülünk ki a háborúból. Hatalmas emberveszteség, deportálások, felelősségre vonások, így 1945-ben ismét magasra ugrik a háború előtti években lecsökkent ráta. Majd a tomboló diktatúra pár évében belép az ismert effektus: csökkennek a ráták a rettegés birodalmában, a túlélés vagy halál válaszútján csodálatos módon az ember többnyire a túlélést választja („Az Élet szent okokból élni akar”), mert életét egy erőszakos, arrogáns külső hatalom (történés) befolyásolja, a kialakult szörnyű helyzetéért nem önmagát kell okolnia. S lám, az 1953-56 közötti években a nagyon régen észlelt alacsony szintre csökken le az öngyilkosságok száma, hogy azután a Forradalom leverése után fokozatosan és egyenletesen emelkedve l967-ben elérje és túlszárnyalja a bűvös 3o százezreléket, majd l984-ben a szakma megdöbbenésére 45,9 százezrelékre emelkedik a ráta Magyarországon, hosszú ideig vezető helyet biztosítva a szomorú világrangsorban. (A "legvidámabb barakk" és a többi sunyi propaganda ellenére).
    Ma már nem tudjuk megmondani, hogyha 1955-ben hazánkból is kivonulnak a megszálló szovjet csapatok, mint Ausztriából, felvehetjük a Marshall segélyt és a szabad választások után továbbra is parlamenti demokráciában élhettünk volna, egyszóval a szabadság jut osztályrészünkül, hol tartana öngyilkossági statisztikánk. Az azonban egyértelmű, hogy l988-tól, a szabadság első szelére azonnal csökkeni kezdett az önkezű halálok száma hazánkban. 
    A szakmán belül nagy viták folytak, folynak arról, hogy mi lehetett az igen markáns és örvendetes hazai öngyilkosság csökkenés oka. A pszichiátriai szakma egy része makacsul kitart nem bizonyítható álláspontja mellett, miszerint a csökkenés oka az (ezek szerint egyik évről a másikra fellépő) pszichiátriai ellátás javulása, főként a depressziós betegségek nagyobb számú felismerése és sikeres (?) kezelése. Biztosan történt ilyen irányú előnyös elmozdulás, de tudományos bizonyíték erre nincs, sajnos a gyógyszergyárak érdekeinek érvényesülését kell látnunk e vélemények mögött. A világirodalomban is egyre szaporodik a szkeptikus vélemények száma.
    A csökkenés okai között meg kell említenünk az öngyilkossá nyilvánítás egyes területein történt liberalizálódást és a drog túladagolásokat, mely utóbbiakról nem lehet megállapítani azok szándékosságát, melyek ezért nem kerülnek be a hivatalos öngyilkossági statisztikába.
    Magunk konzekvensen képviseljük azt az álláspontot, hogy az említett rész okok mellett a magyarországi öngyilkossági hajlandóság 1987-ről 1988-ra elindult csökkenésének elsősorban társaslélektani, szociológiai okai voltak.
    Alig elképzelhető, hogy egy 45 évig tartó, diktatórikus, fizikailag és szellemileg keményen szabályozott társadalmi létezés után egy tektónikusnak igérkező politikai-társadalmi-gazdasági-morális változás ne érintette volna meg a társadalom minden tagját. És itt a minden egyes állampolgáron van a hangsúly. Nem tudunk másik olyan, az egész társadalmat érintő történést találni, amely 1988-ban és az ezt követő években történt volna az országban, időben kísértetiesen egybe esve a hazai öngyilkosságok komoly mértékű csökkenésével. Ha visszanézünk az 1988-as évre, kiderül, hogy ebben az évben a bekövetkező biztos változás minden előjele, előszele érezhető volt már Magyarországon. Ismételjük, a társadalom minden tagja számára nyilvánvaló volt, hogy most nem a már megszokott (ál)reformocskák ideje jött el, hanem valami minden eddigitől eltérő nagy változás fog történni, mely komoly várakozással töltött el mindenkit. Már elkezdődött, sőt folyt a privatizáció, alakultak a pártok, a mindenható és egyeduralkodó párt végnapjait járta, intézményei, erőszakszervei morálisan és/vagy fizikálisan sorra erodáltak, számos, eladdig durván megtorolt kijelentés hangozhatott el vezető politikusok szájából egy alapvető változás előszeleként, mely egyértelmű volt mindenki számára.
    Aligha vitatható, hogy az egész társadalom át volt itatva, hatva várakozásteljes izgalommal, reménykedéssel, kíváncsisággal, mert még a legkevésbé differenciált lelkületű állampolgár is látta és „drukkolva” figyelte, hogy mi fog itt történni? (A kíváncsiság intellektus-független, az ember alapvető lélektani sajátossága).
    A politikai-társadalmi változások mindig és mindenütt hatással voltak öngyilkossági gyakoriságokra. A maguk rendszerváltozásai kezdetétől csökkent az öngyilkossági ráta Szlovákiában 17,9%-kal, Csehországban 28,1 %-kal; Bulgáriában 8,2 %-os, Moldáviában 5,3%-os csökkenés volt észlelhető a WHO adatai szerint. Lengyelországban a Szolidaritás mindent elsöprő sikerének éveiben érdemi csökkenés volt, míg Romániában az 1989-es forradalmat követő két évben lépett fel redukció, hogy a várt-remélt változás elmaradása után ismét az eredeti szintre ugorjon, sőt kissé magasabbra.
    Nem lehet kérdés tehát, hogy az 1988-ban elkezdődött alapvető változások befolyásolták a hazai öngyilkossági hajlandóságot, aligha kérdőjelezhető meg, hogy az egyik évről a másikra bekövetkező markáns változásnak ez volt a legmeghatározóbb oka.
    A valóban izgalmas kérdés az, hogy a nagy várakozás és reménykedés után bekövetkező igen vegyes minőségű gazdasági-társadalmi változásokat követően miért maradt meg az öngyilkossági hajlandóság csökkenése?
    Erre a kérdésre nem egyszerű a válasz és egyetlen tényezővel nem is magyarázható, ugyanakkor érdemes a lehetséges okok számbavétele, melyek együttesen talán közelebb visznek a megértéshez. A rendszerváltozás komplex gazdasági, társadalmi és morális érték-váltást jelentett, melyeket lehet külön-külön vizsgálni, bár szoros kapcsolatuk miatt ez nem biztosan szerencsés.
    1. Fontos leszögezni, hogy a társadalomnak egy nem szűk rétege előnyösen került ki a rendszerváltozásból. Addigi társadalmi (politikai) funkcióit, kiváltságait ugyan elvesztette, de az átmenet kezdeti időszakának kaotikus gazdasági-privatizációs viszonyait jól kihasználva, a „tűzhöz közel állván” jelentős anyagi kárpótlással került ki a zavaros változásokból, korántsem elkeseredetten. E réteg nem kis számú, ha meggondoljuk, hogy a nagy üzleteket, privatizációkat összeügyeskedő keveseknek komoly végrehajtó másod-harmad gárdára volt szüksége, amely kézenfekvően és érthetően a régi megbízható kádergarnitúrából verbuválódott. 
    Nyugodtan leírható tehát, hogy a volt rendszert, hatalmat (tovább)képviselő réteg és az ehhez tartozó, csatlakozó vagy szolidáris népesség (és hozzátartozóik) számára sikertörténet volt a rendszerváltás; e réteg politikai tőkéjét ügyesen és eredményesen konvertálta gazdasági tőkévé, szuicid hajlandóságának jócskán redukálódni kellett. (Különböző becslések alapján ez a réteg 1,5-2 millió körüli állampolgárt jelent, a felnőtt lakosság egynegyede/harmada).
    2. Egyértelmű, hogy a 20-30 éves korosztály volt a legnagyobb nyertese a változásoknak: a beáramló bel- és külhoni beruházó dömping ezt a korosztályt preferálta minden foglalkoztatási szinten (fizikai munkástól-értelmiségig), mégpedig igen jó anyagi kondíciók mellett. Nem csoda, hogy körükben láthattuk a legmarkánsabb öngyilkossági ráta-csökkenést.
    3. Ugyancsak némi megelégedettséggel élték át a rendszerváltozást az anyagilag és erkölcsileg kárpótoltak (és hozzátartozóik), akiknek száma nem túl nagy, de nem is elhanyagolható.
    4. Nem vitatható, hogy a társadalom nagyobbik része vesztesként került ki a változásokból: tömeges munkahely megszűnések, bércsökkenés, áremelkedés, infláció, munkanélküliség stb. Ezek a történések a józan ész szerint a társadalom nagyobb részében az önpusztítás emelkedését kellett volna, hogy okozzák. Nem így történt, hanem országosan, csaknem minden korcsoportban jelentős csökkenés következett be. Ennek megfejtése nem könnyű, de két megfontolásra érdemes momentum megemlítendő.
    a/ A rendszerváltás előtti „lágy diktatúra” korántsem volt lágy akkor, mikor valaki hangot kívánt adni nemtetszésének, és úgy ítéltetett meg, hogy az előírt, pontosan kicövekelt „szabadság” határait személyek vagy csoportok átlépni akarják vagy akár érintik. (E szándékok felderítésére, mint tudjuk hatalmas besúgó apparátust működtetett a „legvidámabb barakk” vezetése). A protestálásnak, a más véleménynek tehát még a lehetősége is tiltva volt, adott esetben indokolatlan mértékű fizikai megtorlással egybekötve. (Talán emlékszünk még az 1980-as évek elején is egy-egy nemzeti ünnepünknek, az előírttól eltérő ünneplésekor történt durva rendőri atrocitásokra, fiatalok pályájának egy életre szóló tönkretételére stb.).
    A rendszerváltozást követő demokratikus jogviszonyok kialakulása után azonban már lehetővé vált a társadalmi elégedetlenség sokféle és adott esetben hangos és markáns kifejezésére. A társadalom tagjai egyénenként vagy közösségekben demonstrálhatnak, tüntethetnek, sztrájkolhatnak, nagygyűléseket rendezhetnek, a polgári engedetlenség számos formáját választhatják egészen a bírósági elégtételig.
    Számos indulat-levezető, agresszió-kanalizáló út nyílt tehát meg, melyek egészen biztosan sok autoagresszív cselekményt előznek meg és konvertálnak más reagálási formákba.
    Az indulat levezető szelepek megnyílása és a szervezett (társas) protestálások egyidőben fokozzák, erősítik a „politikai társadalom” (Durkheim) integrációját a kisebb-nagyobb közösségek szintjén, intenzívebbé válik a társas érintkezés és kohézió, ami egyértelműen detektálható volt és az ma is a magyar társadalomban, s mindez egyértelműen az önpusztító hajlandóság ellen hat.
    b/ Ezzel egy időben sajnos markánsan polarizálódott is a magyar társadalom, ennek egyetlen hasznos hozadéka, hogy a két tábor kohéziója, összetartása erősödött és feltehetően ez is hozzájárul a folyamatos öngyilkossági ráta csökkenéséhez.
    Mikor tehát a 20 éven át (1968-1987) az öngyilkossági statisztikában világelső Magyarország rátájának 1987-ről 1988-ra bekövetkező igen markáns, azóta is tartó, bár megtorpanásokkal tarkított csökkenésének okáról beszélünk, több okot kell számba vennünk. Ezek együttes hatása lehet az eredménye az örvendetes, immár több, mint 30%-os csökkenésnek.
    Végül meg kell emlékeznünk a magyar öngyilkossági szcéna egyik, talán legérdekesebb sajátosságáról. Nevezetesen az immár 140 éve fennálló igen markáns területi eltérésekről. Arról a már említett jelenségről, hogy az Alföld területén élő ember 2-3-szor gyakrabban dönt úgy, hogy egy konfliktus, probléma, kudarc stb. esetén az önpusztítás megoldását választja.
    Az alföldi igen magas öngyilkosság-gyakoriság tehető felelőssé az igen magas összországi öngyilkossági rátákért, a nyugati megyék rátája helyenként és időnként alacsonyabb több nyugat-európai országénál, ezért lenne fontos e kérdéssel is kiemelten foglalkozni a prevencióban. A területi (regionális) eltérés természetesen nem magyar specialitás, noha időbeli tartóssága elgondolkodtató. Hasonló területi eltérés ismert volt már Durkheim idejében Franciaországban is, de manapság is számos más országban észlelhető (Finnország, Ukrajna, Olaszország, Portugália vagy akár Sri Lanka).
    Hogy az alföldi magyar valahogyan különbözik a dunántúlitól, azt az 1900-as évek elején szépen megfogalmazta Szegfű Gyula, de szól erről Veres Péter is, akinél autentikusabb szerzőt találni aligha lehetne. Más ethosz lengi át az Alföldet, más értékrend uralkodik, szabja meg a mindennapi cselekvéseket.
    Impulzívabb, döntéseiben hirtelenebb, indulatait kezelni kevésbé tudó az alföldi ember, indulata sokkal könnyebben fordul át cselekvéssé, mely gyakran agresszív, akár önmaga, akár más ellen irányul is. A dunántúli-felvidéki ember éppúgy lehet forrófejű, de indulatain jobban tud uralkodni, hirtelen döntés helyett hajlamosabb mérlegelni, alternatívákban gondolkodni. Egy tragikus döntés és annak kivitelezésekor ez fontos mozzanat, a szó szoros értelmében "életmentő" lehet.
    Hogy a két terület népességének e lélektani sajátosságbeli eltérését megértsük, igen komoly, interdiszciplínáris kutatást kellene elvégezni, mert annyi már kiderült, hogy a különbség mélyen a kultúrába ágyazott, tradíciókba rögzült.
    Számtalan fórumon igyekeztünk e kutatás szükségességét bizonyítani, érdemi eredmény nélkül.
    Az okok itt sem könnyen megválaszolhatók. A török uralom főleg az Alföld területén pusztított, retrográd hatása itt érvényesült leginkább úgy mentalitásbeli, mint gazdasági területen. Az alföldi népesség vallási "elkötelezettsége" elmaradt a többi országrészénél.
    "Tarisznya-hitű", ahogyan Veres Péter írja. A vallás által kevésbé átitatott, "ősibb" népességű volt az Alföld, ahol a „pogány” hatások jóval tovább éltek, mint a vallási szempontból kiemelt szerepű Dunántúlon. A török uralom ezt az állapotot konzerválta, az sem lehet véletlen, hogy az alföldi népesség azonnal befogadta a megengedőbb protestáns szellemiséget a maga puritánabb egyházi gyakorlatával, és az ellenreformáció során presszióra történt rekonvertálása ellenére mentalitása ma is protestáns, számbeli arányuk is jóval magasabb ebben az országrészben.
    Ugyanakkor impulzívabbnak tűnik az alföldi népesség. Elég, ha észrevesszük, hogy a Vatta-féle lázadástól az agrárszocialistákig terjedően e tájékról indultak ki a nyugtalan, lázadó mozgalmak, felkelések, itt van a Viharsarok. Az agresszív-impulzív magatartás dominanciája szépen megjelenik egy, az alföldi és felvidéki írók azonos oldalnyi novelláinak tartalom elemzésében. Természetesen az elmúlt században a körülmények sokat javultak, konszolidálódtak, de valami, a történelmi múltban gyökérző és a mélyben mai is robotoló más mentalitás, értékrend, indulatkezelési mód keveset változott, amit az öngyilkossági statisztikák ma is jól mutatnak.
    Egy másik biztosan ható ok az alföldi terület kulturális-gazdasági elmaradottsága. Ha a népszámlálások adataiból összehasonlítást teszünk a Dunántúl és az Alföld helyzetét vizsgálva, úgy e tény még ma is egyértelmű. Csak utalnunk kell, 2004 őszén a Parlament előtt tüntető alföldi tanyák lakóinak panaszára: 150.000 tanyalakó él még ma is villanyáram nélkül Magyarországon! De a tanyákat megközelítő utakat, kommunikációs lehetőségeket is megnézhetjük, melyek többek kötött hátrányosan befolyásolják a mentési munkát egy-egy öngyilkossági esemény kapcsán.
    Szükséges pár szót kell ejteni arról, hogy öngyilkos illetve depressziós nép-e a magyar? Az öngyilkos jelzővel óvatosság szükséges, mert mint láttuk az öngyilkossági hajlandóság térben-időben komoly mozgást mutat. A régebbi idők adatai alapján öngyilkos népnek lehet tartani az angolt, a németalföldi, német népességet, majd a Monarchia országainak lakóit, az utóbbi időben pedig az orosz, fehérorosz és a balti népeket. Az talán elfogadható, hogy van Európában egy-két népesség, akik körében hagyományosan magasabb az önpusztítási hajlam, s ezek között indokolt megemlíteni a magyart is (a finnek, németek, szlávok mellett), de tartós jelzőként használni nem indokolt. Pl. a németek körében az utóbbi évtizedekben komoly csökkenés lépett fel, éppúgy, mint a svédeknél, japánoknál, ugyanakkor egyes, hagyományosan alacsony hajlandóságú népeknél emelkedő tendencia figyelhető meg (Írország, Spanyolország).
    Depressziós nép-e a magyar? Az elmúlt évtizedben több nagy mintán elvégzett depresszió felmérés alapján a magyarországi depresszió prevalencia azonos a nyugati országokban mértekkel. A közvélemény persze nem is a depresszív betegségekre gondol, mikor a magyarok rossz kedvéről, borús megnyilvánulásairól beszél. És talán van is abban valami, hogy „nem víg a magyar”. A mohácsi tragédia óta csak rabság jutott osztályrészéül. Először 150 év török, majd 300 év Habsburg, végül 45 év szovjet uralom, két vesztett háború, több levert és vérbe fojtott szabadságharc, ország-csonkolás. Folyamatos szervilizmusra kényszerült, túlélés technikák kimunkálásából állt az élete, nem lehetett soha önmaga.
    Csoda-e hogy melankólikus, kudarcra szocializált, a „nekünk úgysem sikerül semmi” attitűdre hajlamos, „nem víg a magyar”? Meggyőződésünk, hogy ez nem néplélektani sajátosság, hanem keserű történelméből kénytelenül levont tapasztalat, rezignáció, melyből talán sikerül majd kigyógyulnia.
    Végezetül szükséges a jövőbe nézni. Helyesebben arról szólni, hogy mi a teendő? 
    Halaszthatatlan fontosságú lenne egy öngyilkosság kutató, prevenciós központ létre hozása, melynek feladata lenne többek között egy nemzeti prevenciós program, terv kidolgozása is. Példa van bőven: a nyugatabbra lévő országokban már évtizedek óta működnek sikeresen ilyen központok, intézetek, nem véletlen pl. a német vagy svéd öngyilkosságok markáns csökkenése. De már nyugat felé sem kell fordulnunk, mert ezek mintájára már a volt szocialista országokban is kezdenek működni ilyen intézetek, noha öngyilkossági rátáik sokszor jóval alacsonyabbak a magyarénál. Több mint tucatnyi erőfeszítésünk, próbálkozásunk járt kudarccal, vaskos köteget tesz ki az igen ügyesen megfogalmazott elutasító miniszteri, főigazgatói levelek gyűjteménye. A magyar közvélemény sajátosan közömbös az önpusztítás iránt és a mindenkori hatalom mintha inkorporálná ezt a közömbös, rejektív attitűdöt. Az épp regnáló hatalom örömmel nyugtázza, hogy csökkent a hazai öngyilkosság, mindegyik kurzus saját hatékonyságát véli látni mögötte, holott jelenlegi állapotunk sem ad okot a túlzott optimizmusra és elképzelhető, hogy az elkövetkezendő években a csökkenés megáll vagy ismét növekvő ráták fognak jelentkezni. Tulajdonképpen egy Deviancia-kutató Intézetre lenne szükség, mely az alkohológia, a drog, az öngyilkosság, egymással szorosan összefüggő kérdéseit vizsgálná, megszabná a kutatás, a beavatkozás stratégiáit, gyakorlatát. Írjuk ezt keserűen akkor, mikor az eddig létező és működő addiktológiai intézeteket éppen megszűntették érdemi jogutód nélkül, fényes bizonyítékaként a fentebb leírt közömbösség és elutasító magatartásnak.
    Egy nagy megelőzési programba elsősorban a média és az egyházak bevonására lenne szükség. Ennek kidolgozott formái léteznek, elég lenne csak a nyugati programok hazai viszonyokra történő adaptálása. Egy média-etikai kódex megalkotása is halaszthatatlan. Az öngyilkosság ugyanis (ritka kivételtől eltekintve) nem hír, a hazai médiára jellemző „zaftos” interpretációja romboló hatású, túl azon, hogy sérti az áldozatot megillető kegyeletet, a hozzátartozókat. Ugyanakkor, főleg az elektronikus média, hatalmas segítséget nyújthatna, antipropagandát tudna kifejteni, ami komoly prevenciós erőforrás lehetne.
    A másik fő irány, a talán még fontosabb terepmunka lenne. Minden az öngyilkosság ellen hatni akaró és tudó helyi értelmiségi segítségére, kiképzésére lenne szükség településenként, de minden olyan civil önkéntes bevonására is, akikben kellő empáthia, elszántság és segíteni akarás van. A civil szerveződések hatalmas sikerét mutatja az angolszász területen kiépült Samaritánus mozgalom. 
    A megalakítandó, jelenleg csak az álmodozás tárgyaként létező kutató központ szerepe lenne a prevencióhoz szükséges tudás, az adatok folyamatos beszerzése, a segítő rendszerek, szervezetek, képzett önkéntesek szervezése, kiképzése országos hálózattal.
    Örömmel halljuk és olvassuk a szaporodó civil szerveződések hírét, a segítő internetes portálokat, mely utóbbiak hatalmas látogatottsága egyértelműen mutatja a társadalom igényét a segítő-támogató szerveződésekre. Ugyanakkor szomorú is, hogy ez a feladat a civil társadalomra hárul hazánkban a hatalom tartós közönye miatt, s bizony működésük során számos komoly szakmai hibát is elkövetnek, ami a szakértői gárda hátterének hiányát jelzi.

A döglött ló - Requiem egy ezredesért… - Partizán - Tizennégyezer karakter hódolat múltnak, Hrabalnak
Pubi - Csend - Ki s ki népe a magyar? - Egy Alapítvány tündöklése és bukása
Lélekvesztő avagy a magyar öngyilkosság kutató magányossága
A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene - A Rihmer-Zonda vita valós története