Az elhíresült Rihmer-Zonda vita valós története (Szenvedélybetegségek)

A magyar öngyilkossági gyakoriság évtizedek óta igen magas volt, hosszú ideig vezettük a szomorú világranglistát. 1987-ről 1988-ra kifejezett csökkenés lépett fel, mely egyenletesen folytatódott, s máig több, mint 30 %-os csökkenés volt mérhető az 1987-es rátához képest.
Ezt a szakma és társadalom nagy örömmel vette tudomásul (mindegyik „kurzus” saját eredményének tartva), noha a markáns csökkenés valós okát lényegében véve máig sem tudjuk.
A hazai pszichiátria több vezető szakembere azonban a csökkenést kizárólag azzal vélte és véli magyarázni, hogy (országosan, jelentősen és szinte csapásszerűen) javult a depresszióban szenvedő betegek sikeres kezelése. Ezen állításuk egyetlen és egyértelmű bizonyítéka az, hogy a depresszió ellen ható gyógyszerek kereskedelmi forgalma (!) megemelkedett az elmúlt másfél évtizedben.
Kevéssé érdekli őket olyan tények, miszerint az öngyilkosságok hazai csökkenése 1988-ban lépett fel egyik évről a másikra, míg a depresszió elleni szerek kereskedelmi forgalmának valóban komoly emelkedése csak 1994-ben jelentkezett a betelepülő világcégek elképesztő reklámhadjáratát és a pszichiátriai szakma jó részének korrumpálását követően. A „szakmai meggyőződés” mögött tehát erősen ott áll a gyógyszergyárak hatalmas anyagi és erkölcsi támogatása, ami utóbbiak részéről természetes magatartás. (Azt is tudjuk, hogy kiváló depresszió elleni szerek már a 60-as évek végétől ismertek és használtak voltam hazánkban, közülük egy, mind a mai napig referencia-szerként szerepel).
A szakma fentebb említett részét az sem zavarta, hogy az öngyilkossági hajlandóság egyik évről a másikra bekövetkező változása mögött sokkalta kézenfekvőbbnek látszott az igen alapvető társadalmi hatásokat ígérő rendszerváltásnak, 1988-ban már ugyancsak érezhető szele, s hogy hasonló öngyilkosság-redukció volt megfigyelhető a többi „rendszerváltó”, volt szocialista országban is.
Nagy öröm lenne, ha az öngyilkosságok gyakoriságát, számát érdemben csökkenteni lehetne azzal, hogy a depresszió ellen ható gyógyszereket egyre nagyobb számban írják elő az orvosok! Egy gyógyszer kereskedelmi forgalma nem lehet tudományos érv!
 1. A felírt antidepresszív szerek 30%-t nem depresszió ellen írja fel a szakma, hanem más betegségek ellen. (Pánik zavar, kényszeres tünetek stb.)!
 2. A kiváltott gyógyszer sorsát nem ismerjük. Igen sokan nem szedik be, abbahagyják, nem reagálnak rá stb.
 3. Azon betegeknek többsége, akik valóban és feltétlenül rászorulnának a depresszió elleni kezelésre - sajnos és világszerte - nem fordulnak szakemberhez. (Főleg a férfiak, pedig körükben átlag 2-4-szer gyakoribb az öngyilkosság).

Magam 30 éve a hazai öngyilkosság kutatásával foglalkozom, ezt nemzetközi szinten is képviselve és propagálva. Ezért kénytelen voltam a hazai öngyilkosságok alakulását magyarázó igen szimplifikált és mechanikus „magyarázata” ellen felszólalni, kiemelve az
öngyilkosság jóval bonyolultabb, pszicho-szociális aspektusait is.

Mivel a fenti leegyszerűsített álláspontot egyre gyakrabban és kész tényként kezdte a pszichiátriai szakma képviselőinek egy része hangoztatni, kénytelen voltam egyik fő szószólójukat a differenciáltabb és szakmailag megalapozottabb vizsgálódásra kérni.
Ebből keletkezett a magyar pszichiátria berkein belüli polémia, mely az un. „ Rihmer-Zonda vita”-ként híresült el s került be - a szakma vezetésének durva és egyoldalú cenzúrája miatt -jócskán eltorzítva a szakmai köztudatba.
A Magyar Pszichiátriai Társaság (továbbiakban MPT) Elnöksége a magyar pszichiátria egyik legszomorúbb történeteként jellemezte a „vitát”, noha az Elnökség féltucatnyi tagjának a polémia során, a nem is oly régi időkre emlékeztető diktatórikus magatartása volt a valóban szomorú és felháborító. Szakmai viták mindig is voltak, mi több, szükségesek a pontosabb tudás érdekében; ez evidencia.  
A szakmai közvéleményt már napló-szerű tömörséggel tájékoztattam a vita állomásairól és történéseiről, de úgy vélem jó, ha a tágabb közönség is megtudja az igazságot.
Az alábbiak az MPT Titkárságán őrzött, onnan megkapott, a „vita” teljes anyagát tartalmazó iratcsomag alapján készültek, ezért az egyes idézett anyagoknál az irodalmi hivatkozást mellőzhettem. Több levél, irat tulajdonomban lévő egykori dokumentum, a „háttér történések” pedig a fejemben vannak.
Igyekszem a laikus olvasó számára is érthető nyelvezeten megírni a történetet, lehetőleg kerülve a szakzsargont.

1. 1989. Megjelenik Rihmer Zoltán és munkatársai által írt tanulmány a Neurológiai Szemle c. szakfolyóirat 42. számában (491-500).
Lényege a következő: az ország azon megyéiben, ahol több a nyilvántartott (regisztrált) depressziós beteg, ott kevesebb az öngyilkosságok száma és viszont. Ezt annak alapján vélik bizonyíthatónak, hogy az 1985-87 közötti három (!) évben az egyes megyék és Budapest öngyilkossági gyakorisága (ráta) és az ugyanitt nyilvántartott depressziós beteg száma között fordított arány állt fenn.
A vizsgálat a következők miatt alapvetően elhibázott, emiatt közlése annak idején hiba volt:
a/. Magyarországon nem volt és máig sincs olyan adatbázis, mely tartalmazná az országban egy adott időszakban a nyilvántartott összes depressziós betegek számát. (Ezt hivatalos válaszok dokumentálják). Csak az Ideggondozók adatai állnak rendelkezésre. Ezt a számot azonosnak veszik a szerzők az összes depressziós beteg számával, noha a magán rendeléseken, a kórházakban, a háziorvosnál és több, más helyen történik kezelésbe vétel, mely betegek száma (értelemszerűen) nem szerepelhet a szerzők által használt adatbázisban. Az általuk használt betegszámok tehát nem valósak, nem tükrözik a reális helyzetet, a belőlük levont következtetés csak hibás lehet.
b/. De még így is, a vizsgált három évből két évben (1985, 1987) az elvárt fordított arány nem valósul meg a statisztikai matematika kritériuma szerint, csak egyetlen évben (1986).
Sajnos mindez angol nyelvű szaklapban is megjelenik 1990-ben. Érdekes módon, de nem véletlenül, itt már csak az egyetlen, 1986-os év szerepel.

2. A szerző(k) vérszemet kap(nak) a „siker” láttán és a sajnos elmaradt kritikák miatt. Előző vizsgálatukból azt a következtetést vonják le, hogy az egyes megyék között azért van komoly különbség a depressziós beteg száma között, mert az ott dolgozó orvosok nem ismerik fel a betegséget, így nem is kezelik; érthető, hogy több az öngyilkosság az „aluldiagnosztizált” területeken..
Ezt a feltételezést 1993-ban az Orvosi Hetilapban közlik, melyben egyetlen évben (1986) vizsgálják a dolgozó orvosok, a „pszichiátriai osztályokon és ideggondozóban diagnosztizált primér major depressziók” száma és az öngyilkossági ráta közötti összefüggést. Kiderül, hogy ahol több az orvos, ott több a felismert depresszió és kevesebb az öngyilkosság, és viszont.
Ezúttal még komolyabb csúsztatások, hibák fedezhetők fel:
 
a/. Az öngyilkosság megelőzésben kulcsszerepet játszó háziorvosok helyett (maguk is hangsúlyozzák ezt), az összes „dolgozó orvossal” számolnak. Tehát urológussal, röntgenessel, fogásszal, laborossal stb. akiknek, miként a „dolgozó orvosok” többségének nem lehet módja, lehetősége a depresszió illetve az öngyilkossági veszély felismerésére, kezelésére! (Túl azon, hogy nincs is ilyen irányú képzettségük).
b/. Az orvos egyetemekkel rendelkező négy megyét kihagyták! Ezek közül kettőben igen magas az öngyilkossági ráta évtizedek óta. Négy megye kihagyásával hogyan lehet országos következtetésre jutni?
c/. Az adott időben továbbra sem volt a kórházakban kezelt depressziós betegekről elérhető statisztika. A b. és c. pont szerint az adatbázis tehát még torzultabb, mint az előző vizsgálat esetében.

3. Fenti „eredmény” is megjelenik angolul 1993-ban. (Szegény távoli szerkesztők, lektorok?)

Közbevetés: A Központi Statisztikai Hivatal munkatársával az 1970 és 2002 közötti 32 év adatait alapul véve (egy év helyett!), két matematikai módszert is használva megnéztük, hogy fennáll-e a bármilyen összefüggés a megyénkénti öngyilkossági gyakoriság és a háziorvosok száma között. A véletlen eloszlás derült ki: hol pozitív, hol negatív, de többnyire semmiféle összefüggés nem derült ki a hosszú időszak alatt.

4. Megelégelve a szakmai ámokfutást az MPT siófoki Kongresszusán (1995?) jeleztem Rihmer doktornak, hogy mindkét cikke súlyos metodikai hibákat tartalmaz, félretájékoztatja a hazai és külhoni szakmát. Felajánlom, hogy jobb és más metodikával, pontosabb adatbázis alapján és főleg jóval hosszabb időintervallumon keresztül vizsgáljuk újra az egészet. Mereven és fölényesen elutasít, mire jelzem, hogy a tudományos igazság érdekében, egyelőre hazai fórumon, nyilvánosságra fogom hozni téves „kutatási” eredményeit.

5. Ezt követően levél érkezik, amiben Rihmer dr. felkér Alapítványa nevében, hogy vázoljam az általam javasolt kutatást. A tervezet elkészül (akkor szép összeget fizetett), a tanulmányt nyilván fiókba teszi, mert nem történik semmi. Csak nem a hallgatásomért…?

6. Időközben az Orvosi Hetilapban megjelenik Rihmer újabb (az előző tévedésekből következő) teóriája, miszerint az 1988-ban elkezdődött hazai öngyilkossági ráta-csökkenés egyetlen okaként a depressziós betegek tömegének az eddigieknél sokkalta jobb gyógyítását tartja, melynek egyetlen bizonyítéka, hogy a depresszió ellenes szerek gyógyszertári eladása meredeken megemelkedett.
Mint említettük: a hazai öngyilkossági gyakoriság 1988-ban kezdett el csökkenni, a depresszió elleni szerek (AD) emelkedése 1994-ben. Az 1988-1994 közti időben mitől csökkent?

7. A fenti cikk miatt már többen felkapják a fejüket a szakmában, ezúttal a Klinikai Biostatisztikai Társaság soros elnöke is és megjelenik Singer Júlia rövid állásfoglalása a PH-ban. Kétségbe vonja a két jelenség (öngyilkosságok száma és az eladott gyógyszerek mennyisége közötti) szoros összefüggését.

8. 1997 végén a Pszichiátria Hungarica (az MPT lapja) novemberi számában, az Achilles sarok rovatban megjelenik egy 3 oldalas reflexióm, mely Singer Júlia véleményével ért egyet, miszerint egyáltalán nem bizonyítható az, hogy a magyarországi öngyilkossági ráta-csökkenés az antidepresszívumok elterjedésének köszönhető. Jeleztem az írásban azt is, hogy a depressziók adatbázisa bizonytalan, mely igencsak vonatkozik Rihmer dr. régebbi cikkére, melyben az öngyilkosságok hazai területi eltéréseire próbál magyarázatot találni.
Mellesleg megjegyzendő, hogy reflexiómat a lap főszerkesztője örömmel közölte: na végre valaki megmondja ezeknek az igazságot - mondja a telefonba. (Még szép, hogy nem emlékszik rá, hiszen az ezt követő történések során ezzel ellentétes magatartást kell tanúsítania).

Ez a 3 oldalas hozzászólás volt (lehetett!) az első és utolsó megjelent megnyilvánulásom a „vita”ügyében! További válaszaimat stb. nem közölte le a Magyar Pszichiátriai Társaság egyetlen fóruma sem, viszont durva boszorkányüldözés indult ellenem.
 
9. A PH következő számában (1998.1 sz.) megjelenik Rihmer dr. válasza 8 oldal terjedelemben (!). A vitát egy csatolt zárszóban a Szerkesztőség lezártnak nyilvánítja, a válaszra írt válaszomat erre való hivatkozással elutasítja. Tudomásul veszem, jöjjenek a szakmai érvek.
A „vita” tehát eddig tartott, az ezt követő események már tőlem függetlenül zajlottak, kizárólag szakmai és emberi lejáratásom céljából.

10. A „vita lezárása” után (1998) Rihmer dr. az MPT Elnökségéhez 3 oldalas „feljelentést” tett, melyben a következők olvashatók, többek között:
- 3 ízben támadtam Őt,
- „útszéli, etikátlan és tudománytalan” minősítésekkel illettem,
- „zsigeri gyűlöletről” ír részemről,
- félti tőlem a magyar pszichiátriát, akit „intézményesen” le kell állítani, mint „Arturo Ui-t” 
(Berthold Brecht színdarabjában Hitler figurája!)
- Az Ő „hitelét rontottam, rágalmaztam, gúnyosan, lekezelő, pimasz hangnemben” téve mindezt.
- „Előre megfontoltan, visszaesőként követtem el,” s ez így „halmazati cselekménynek minősül”.
Az írást melegen tudnám javasolni e sorok olvasójának, egy csúcs-pszichiáter személyiségét megismerendő, de most értesültem róla, hogy az MPT titkársága megtagadja a vita anyagának kiadását (!), noha a vita lezárásakor írásban is megjelenik: az MPT tagjainak hozzáférhető.

11. Rihmer dr. levelét követően az MPT Elnöksége etikai vizsgálatot (mérlegelést) indít, erről értesít, és kéri a vita résztvevőit, hogy addig vitájukat függesszék fel. (A már általuk lezárt vitát? Vita az, ahol az egyik fél nem kap szót? – kérdem levélben. Válasz nincs).

12. Komolyabbra fordulván az ügy, írásban kérek nyilatkozatokat a megfelelő szervektől arra nézve, hogy van-e olyan nyilvántartás Magyarországon, amelyből megtudható, hogy egy adott évben hány új depressziós beteget fedeztek fel az Ideggondozókon kívül. Az OPNI, a Gyógyinfok hivatalos levélben egyértelműen jelzi, hogy nincs ilyen adatbázis.

13. Rihmer dr. jogász fiával megjelenik PhD védésemen és botrányosan viselkedik.
A szakmai zsűri megdöbbenve hallgatja és leinti, a döntésre visszavonult bizottság - mint kiderül - szinte csak az ő viselkedéséről beszél, védésemet mellesleg summa cum laude elfogadják.

14. Az Orvosi Hetilap (OH) hasábjain megjelenik egy közleményem, melyben után vizsgáltam Rihmer dr. állítását (negatív összefüggés van az egyes megyék öngyilkossági rátái és az ott felfedezett depressziós betegek és a háziorvosok száma között). Hosszabb idősort vizsgálva állítása nem bizonyítható. Ennyi.
(Cikkem egyik lektora, a hazai öngyilkosság-kutatás nagy tekintélye, ezt írja: „ E bővebb indoklással szeretném hangsúlyozni, hogy Zonda dr. tanulmánya mindenképp közlésre érdemes. Feltehetően vitát fog kiváltani. A szakmának csak hasznára lehet, az olvasók figyelmét a depresszió-szuicidium kérdéskörre irányíthatja”.

15. Vita helyett, Rihmer dr. baráti köre koncentrált és minősíthetetlen támadást intéz az Orvosi Hetilap (OH) hasábjain ellenem, de még a patinás lap ellen is. A levelek többsége immár valóban „zsigeri” jellegű támadások, mert elvétve van szakmai érv. Többnyire engem pocskondiázó és lejárató durva támadások.
Ezt követően telefonom napokig szól, együtt érző hívásokat kapok. (Jogi képviselőmet továbbra is visszatartom, noha ez esetben a halmazati és több egyéb minősítés megvalósult a másik oldalról).
16. Az OH-ban történt támadásokra a Szerkesztőség igen szűkre szabja válaszolási lehetőségemet, de higgadt és tárgyszerű szerkesztőségi választ ír és lezárja a vitát.

17. Rihmer dr. azonban nem nyugszik. (Próbálkozik az Orvosi Kamara Etikai Bizottságánál
(sikertelenül), majd az Egészségügyi Tudományos Tanács Tudományos és Kutatásetikai Bizottságához (TUKEB) fordul, mely a vitával kapcsolatban általánosságban jelentet meg véleményt a vitastílusról az OH lapjain.
 
18. Ezt a TUKEB állásfoglalást az MPT Elnöksége megtárgyalja és leközli a Társasági Hírek c. kiadványában, valamint állásfoglalást csatol, úgy értékelve a TUKEB levelét, mintha az ellenem irányulna, engem ítélne el, és ennek alapján felszólít, (miként régen Gallileit az inkvizíció), hogy vonjam vissza azon állításomat, miszerint a Rihmer dr. által felhasznált adatbázis nem megfelelő. (Világos: a tények kellemetlenek)

19. Magam is írok a TUKEB-nek és kérem, hogy közlésetikailag (nevében is ez áll) vizsgálja meg Rihmer dr., a tárgykörben íródott cikkeit az adatbázist illetően és tegyen igazságot. A válasz megérkezik: Konkrét esetekkel nem foglalkoznak. (Akkor mivel?)

20. Felhívom a TUKEB akkori titkárát, aki cinikusan az ismert szlogennel válaszol: az erősebb kutya…(Kedves, nem? Amúgy mitől erősebb?)

21. Felhív a TUKEB elnöke és jelzi, hogy nem szeretne ebbe az ügybe belemenni (miért, csak nincs igazam?), de kutatási támogatást ígér, mondjam meg, mennyire lenne szükségem (!). Aktuálisan semennyire, hanem az igazságra - mondom.

22. A visszavonásra való felszólításra adott válaszomat és a TUKEB nekem küldött válaszát, miszerint: állásfoglalásukat általánosságban fogalmazták meg, nem nekem szól, megküldöm közlésre a Társasági Hírek szerkesztőjének. Természetesen nem közlik, erről és az indokról értesítést nem kapok.

23. Az MPT Elnökéhez írott levelemben kérem, hogy tegye már végre lehetővé, hogy válaszolhassak a nyilvánosság előtt, mert az egyoldalú és egyirányú kommunikáció antidemokratikus, sérti a sajtószabadságot és a véleménynyilvánításhoz való alkotmányos jogomat.

24. Az MPT Elnöke közli az Elnökség döntését: nem közölnek semmit (2ooo.III.31.), de a „vita” teljes anyaga hozzáférhető az MPT titkárságán, akit érdekel megkérheti. (Fentebb ezt már említettem).

25. Megírom utolsó levelemet, melyben jelzem, hogy a történtek után nincs értelme tovább levelezgetnem, ez diktatúra, ami szégyen a Társaságunkra nézve.

26. A Szenvedélybetegségek c. szaklapban kérem, hogy az elhíresült vita tényei naplószerű formában megjelenhessenek, ez meg is történik. Jelen összefoglaló ennek kissé bővített változata.
Ma már sajnálom, hogy nem hallgattam ügyvédemre és nem indítottam pert a Társaság és a többször említett Kolléga ellen. Akkor talán kiderült volna az igazság, mert a TUKEB már nem kerülhette volna meg a hivatalos és szakszerű választ. Akár külhoni szakmai grénium is felkérhető lett volna.

Mi történt azóta?

Ha a kedves olvasó azt hiszi, hogy az érintettek - mint a lélek doktorai is - belátták eljárásuk antidemokratikus, sértő és igazságtalan voltát, azok nagyon tévednek. Egy-két szakember mellém állt a vita során, főként sokat köszönhetek Buda Bélának, akinek szaktekintélye nem volt kétségbe vonható a másik fél számára sem, jót tett higgadtsága is, ami nekem nem erősségem. A szakma többsége hallgatott, jól jött az a kis támogatás a gyógyszergyáraktól. Megértem őket.
A vita elhalt, lassan többen belátták, hogy igazam volt és a külhoni irodalomban is egyre több a cikk, mely az antidepresszív szerekhez fűzött nagy reményekkel polemizál. De a bélyeg már rajtam maradt. Mindez különösebben nem érdekel, tudom, hogy a kifogásolt teória nem állja meg a helyét. Szükséges hangsúlyoznom: A depressziós beteget kezelni kell,1. ha valóban depressziós, és 2.nem a gyógyszergyárak előírásai, „ajánlásai” szerint!
Keserűen, de tudomásul veszem az azóta is tartó diszkriminációkat, melyek több kisebb-nagyobb jelből kitűnnek: 
- A vita után megismételtem az azóta több kritikával illetett híres Gotland vizsgálatot magyar viszonyok között. Külhoni előadáson élénk visszhangja volt, mielőbbi közlésre javasolták. A Magyar Társaság lapja természetesen nem közli (a vita fellángolását vízionálják a lektorok!)
- A LAM szerkesztősége is hasonló aggályokat fogalmaz meg, elutasítja.
- A vizsgálatot a Szenvedélybetegségek közölte, és az igen komoly nyugati szaklap, az Archives of Suicide Research. (Külhonban lassan előbb közlik kutatásaimat, mint itthon).
- A vita főszereplője és a vonzáskörébe tartozó kollegák szakcikkeikben nem hivatkoznak kutatásaimra, noha ez közlésetikailag aggályos.
- Továbbképzésekre, rezidensi előadásokra nem hívnak meg,
A példák még sorolhatók lennének…nem érdekel. Teszem a dolgom.
 
Minden, a fentebb elmesélt igaz történetben két szomorú és felháborító momentum van.
1. Elindulhat egy hazai és nemzetközi karrier négy-öt olyan közleménnyel, melyek közlését oda nem figyelő szerkesztők közölni engedtek anélkül, hogy utána néztek volna a közlemények adatbázisának, metodikáinak stb. És nincs visszaút. Ő a szakma Mount Everestje, miként legutóbb megtudhattuk egy hazai kongresszuson , ami már-már gusztustalan, noha szakmai hozzáértését a pszichiátria bizonyos területein senki nem akarta, nem akarja megkérdőjelezni, én sem.

2. A legnagyobb baj azonban az, hogy a magyar pszichiáterek szervezetének (MPT) vezetése a mai napig is a régi rendszerből ismert diktatórikus stílusban dolgozik, ami az ellenem gyakorolt arcátlan cenzúrából is szépen látható volt. A „kicenzúrázás” azonban ma is folyik, ha nekik nem tetsző vélemények jelennek meg a szakmán belül.
Ahhoz nincs indítéka az MPT-nek, hogy a szcientológia durva, mélyen hazug, pszichiátria ellenes támadásaira kellő eréllyel válaszoljon, akár egyetlen lépést is tegyen a szakma védelmében. Arra bezzeg van bátorsága, hogy 30 milliós (!) pert indítson Szendi Gábor ellen egy újságcikk miatt (még akkor is, ha Szendinek antipszichiátriai tevékenysége sajnos szintén romboló), vagy vélt antiszemitizmus miatt kizárjon egy kollégát a szervezetből, az okos polémia helyett. (Ismerős, nem?) 
Egy nem régen szerveződő egyesülés, a Lelki Egészség Fóruma (LEF) szeretne nyitni a társadalom felé. Tevékenységét máris erős gyanakvással figyeli a Magyar Pszichiátriai Társaság vezetése, miden szakmai problémát a „társaságon belül” szeretne tartani és kezelni, biztosan nem ok nélkül. 

Na dehát, miként Petőfi mondja: „Az idő igaz és eldönti ami nem az”

A döglött ló - Requiem egy ezredesért… - Partizán - Tizennégyezer karakter hódolat múltnak, Hrabalnak
Pubi - Csend - Ki s ki népe a magyar? - Egy Alapítvány tündöklése és bukása
Lélekvesztő avagy a magyar öngyilkosság kutató magányossága
A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene - A Rihmer-Zonda vita valós története