Egy Alapítvány tündöklése és bukása

(Keserűen, röviden a magyar öngyilkosság kérdéséről)

Az öngyilkosság évtizedekig tabu téma volt az emberiség történelmében végre tökéletesre sikerült társadalmi rendszerben. Nem csak az alkoholizmus szűnt meg itthon, hanem az öngyilkosság, a bűnözés is. Legalábbis az írott, majd az elektronikus sajtóban. Míg az ötvenes-hatvanas években a nyugati országokban hatalmas kutatás folyt a fenti témákban, mi itt Keleten nem is olvashattuk ezeket, a KSH titkos adatként kezelte az öngyilkossági adatokat is. Csak sejteni lehetett, hogy nincs minden rendben e kérdésben sem kishazánkban.
    Nyugaton addigra már komoly tudásra tettek szert és megindulhattak a nemzeti megelőző programok, nem kis eredményekkel. Egy olyan országban - ahol az öngyilkosság-gyakoriság hagyományosan magas volt már a század első évtizedeiben is - misem lett volna természetes és elvárható, hogy hatalmas elánnal kezdje el maga is egy ilyen program kidolgozását és végrehajtását. Nem szeretném az olvasót e programok szakmai részleteivel úntatni, márcsak azért sem, mert keserű szájízzel kell leírnom: hazánkban mind a mai napig nem létezik ilyen preventív nemzeti cselekvési program! (Érdemes azért megjegyezni, hogy Szlovéniában és a balti államokban már léteznek ilyen programok és nagy intenzitással el is kezdték végrehajtásukat. Aligha gazdagabbak nálunk, bajuk se kevesebb). 
    Az elmúlt tíz évben a média viszonylag gyakran foglalkozik az öngyilkosság kérdésével, érdeklődése azonban inkább a kuriózumokra tart igényt, a bulvárlapok természetesen a zaftos taglalást és a többnyire torz aktualizálást követik. A sajtó magatartása azonban csak része annak a honi mentalitásnak, melyet e lap hasábjain is olvashattunk a múlt évben. A riport egy a Szabadság-hídra felmászott fiatalember megmentéséről szólt, idézve az összecsődült nézőközönség megjegyzéseit is. Aligha lehetett volna pontosabb eszenciáját adni a sajátos magyar mentalitásnak az öngyilkosságot illetően.
    E mentalitás lényege röviden és kopár fogalmazásban a közöny, a már-már kárörvendő, az empáthia, a megértés csíráját is nélkülöző attitűd.
    A magyar megértő és segítő minden más elesettel szemben, kenyere felét odaadja a nélkülőzőnek, köztudottan "befogadó" nép is, helyet ad maga mellett minden nációnak, ha bajban látja; sajnos azt sem veszi észre, hogy néha kígyót melenget keblén. Mégis teszi, mert ilyen.
    Hagyományosan és segítőkészen elnéző a részeg ember iránt is. De mintha nem ugyanaz a nép lenne, mikor olyan elesettről van szó, mint az életét eldobni akaró.
    Mintha sűrű függöny ereszkedne alá a magyar lelkében. Közömbös lesz, "toleráns", megengedő, hogy az imént említett közöny egy-két vektorát említsük. E közöny mélyen gyökerezhet a társadalom tudatában, mert a mindenkori hatalom is inkorporálja, magáévá teszi ezt a mentalitást, ugyanis a még ma is legsúlyosabb honi mentálhigiénés probléma üzembiztosan, szinte tervszerűen kerüli el figyelmét. Látszat-intézkedések persze történnek. A volt népjóléti miniszter ad akta tette az öngyilkosság kérdését (folyamatosan csökken a számuk, hogy miért és valóban így van-e, az már lényegtelen, hurrá!)
    A volt és jelenlegi Belügynél is próbálkoztunk. Az aktuális egészségügyi miniszterben is bizakodunk. Hihetetlen, hogy még az Egyházakat sem sikerült bevonni a preventív munkába.
    A válaszok mindenhonnan udvariasak, de elodázók, fontoskodók, lényeg, hogy nem történik semmi. És nem is fog, mert ez a magyar mentalitás az önkezű halált illetően.
    Na, mondtam magamban (helyesebben páran, elszántak) l996-ban, létrehozunk egy Alapítványt, csak fogják támogatni ezt a talán szent ügynek mondható programot ( non-profit, levonható az adóból stb.). 
    Ügyvéd ismerősöm ingyen vállalta a bejegyzési munkát, válasz: ilyen kis összeggel nem lehet alapítani. Ügyvéd felháborodva, fellebbezés, Legfelsőbb helyet ad, bejegyzés megtörténik.
    Leülünk és naiv lelkesedéssel szerény, de céljainkat pontosan leíró levelet írunk minden nagypénzű hazai hatalmasságnak, cégnek stb. (Alapító okirat, bírósági bejegyzés, adószám stb. mellékelve). Tudjuk, hogy ezernyi ilyen levél érkezik, de azért mégis más ez a program - gondoljuk - mint a helyi tűzoltócsapat lepényevő versenye vagy ehhez hasonló tízezer. Itt az egész lakosságot érintő akciók történnének, az ország lelki állapota, közérzete, nemzetközi presztizse, mellesleg évente 3-4ooo ember élete érintett - hihetnők.

Hatvan, azaz 6o darab, ilyen levél ment országszerte tova. Vártunk riadtan. Mint az "Alapítvány az önkezű halál ellen" nevű alapítvány kuratóriumi elnöke jelentem, hogy a fentebb jelzett közöny sosem-képzelt mértékű megnyilvánulását volt módunkban abszolválni. A hatvan levelet biztosan kézhez vevő, hatalmas pénzű monstrumból negyven (40) azt a fáradtságot sem vette, hogy válaszra méltassa a kuratóriumot.
    Egyszóval azt az illemszabályt sem sikerült betartani, amit a többi, miszerint: "Hurrá, ez igen, ez aztán a nemes cél, sikereket kívánunk, de sajnos nem áll módunkban...”).
    Húsz nagy cég azért válaszolt. Közülük két (külföldi!) gyógyszergyár szerény támogatást is adott, mely banális költségek fedezésére volt csak elég, de segítségüket nagyon köszönjük. A többi tizennyolc a fenti jellegű elutasítást küldte. Egy sztori idekívánkozik.
    Egy ismert üdítőital cég, épp kérésünk idején akart a magyar népnek gáláns gesztust tenni potom 8oo millió Forintokért, persze korántsem reklám célzattal, csak úgy ajándékként. Nos, ez a cég felajánlotta, hogy "rendezvényeiken ingyen biztosítjuk az üdítőt". Az Alapítvány céljaiból és levelünkből az azért kristálytisztán kiderült, hogy nem majálisokat kívánunk rendezni az életúntak számára. Ez már sok volt e sorok írójának. Rövid, kissé pikírt levelet írt, karcosan köszönve meg a cég nagylelkűségét. Némi eredménnyel, mert telefonok után megjelent két kikent-kifent „píár menedzser”, hogy akkor mégis miben tudnának. Jeleztem, ha valóban a magyar népnek szeretnének segíteni, úgy a tervezendő nagy, nem-reklám célú beruházásuk l % -át utalják át az Alapítványnak, ebből az egész program végrehajtható lenne. Hát az sajnos nem megy, de látják, hogy egy rozoga telefonon kívül semmi technikánk nincs, hát egy használt, de még príma számítógépet tudnának adni. Majd kiugrottam bőrömből és az adott időben felkerestem a címet.
    Röviden: egy már mindenhonnan kiszuperálandó 286-os szupergépet kaptunk, ami pár hét múlva halkan ki is lehelte lelkét. Az elutasító levél elegánsabb lett volna. Meg már meg is szoktuk addigra.
    A nagy célokat melengető kuratórium a minap megállapította, hogy jelenlegi tőkéje hamarosan a mínusz előjelet veszi fel, mert a havi kezelési költség magasabb a bent lévő összegnél.
    Mivel most járt le a bejegyzés három éve, melyet követően lehet kérni az adózók l-l %-át, a kuratórium tagjai átutalták és egy hirdetést álltunk a magunk pénzén e lap hasábjain mások l%-ának pitizése érdekében, majd nagy valószínűséggel ünnepélyesen bejelentjük a bíróságnak az Alapítvány megszűnését.
    E sorok írásakor pontosan 374 napra vagyunk a XXI. század első napjától, évente egy közepes város lakosságával vagyunk kevesebben, ebből 3-4ooo ember önkeze által távozik, bár nem biztos, hogy így szeretne. Ezt azonban senki nem kérdezi meg tőlük. Akik megkérdeznék, nem tehetik.

A döglött ló - Requiem egy ezredesért… - Partizán - Tizennégyezer karakter hódolat múltnak, Hrabalnak
Pubi - Csend - Ki s ki népe a magyar? - Egy Alapítvány tündöklése és bukása
Lélekvesztő avagy a magyar öngyilkosság kutató magányossága
A magyarországi öngyilkossági szcéna múltja és jelene - A Rihmer-Zonda vita valós története