|
Egy Alapítvány tündöklése és bukása
(Keserűen, röviden a magyar öngyilkosság kérdéséről)
Az öngyilkosság évtizedekig tabu téma volt az emberiség történelmében végre
tökéletesre sikerült társadalmi rendszerben. Nem csak az alkoholizmus szűnt
meg itthon, hanem az öngyilkosság, a bűnözés is. Legalábbis az írott, majd
az elektronikus sajtóban. Míg az ötvenes-hatvanas években a nyugati országokban
hatalmas kutatás folyt a fenti témákban, mi itt Keleten nem is olvashattuk
ezeket, a KSH titkos adatként kezelte az öngyilkossági adatokat is. Csak sejteni
lehetett, hogy nincs minden rendben e kérdésben sem kishazánkban.
Nyugaton addigra már komoly tudásra tettek szert és megindulhattak a nemzeti
megelőző programok, nem kis eredményekkel. Egy olyan országban -
ahol az öngyilkosság-gyakoriság hagyományosan magas volt már a század első
évtizedeiben is - misem lett volna természetes és elvárható, hogy hatalmas
elánnal kezdje el maga is egy ilyen program kidolgozását és végrehajtását. Nem
szeretném az olvasót e programok szakmai részleteivel úntatni, márcsak azért
sem, mert keserű szájízzel kell leírnom: hazánkban mind a mai napig nem
létezik ilyen preventív nemzeti cselekvési program! (Érdemes azért megjegyezni,
hogy Szlovéniában és a balti államokban már léteznek ilyen programok és nagy
intenzitással el is kezdték végrehajtásukat. Aligha gazdagabbak nálunk, bajuk se
kevesebb).
Az elmúlt tíz évben a média viszonylag
gyakran foglalkozik az öngyilkosság kérdésével, érdeklődése azonban inkább
a kuriózumokra tart igényt, a bulvárlapok természetesen a zaftos taglalást és a
többnyire torz aktualizálást követik. A sajtó magatartása azonban csak része
annak a honi mentalitásnak, melyet e lap hasábjain is olvashattunk a múlt évben.
A riport egy a Szabadság-hídra felmászott fiatalember megmentéséről szólt,
idézve az összecsődült nézőközönség megjegyzéseit is. Aligha lehetett
volna pontosabb eszenciáját adni a sajátos magyar mentalitásnak az
öngyilkosságot illetően.
E mentalitás lényege röviden
és kopár fogalmazásban a közöny, a már-már kárörvendő, az empáthia, a
megértés csíráját is nélkülöző attitűd.
A magyar
megértő és segítő minden más elesettel szemben, kenyere felét odaadja
a nélkülőzőnek, köztudottan "befogadó" nép is, helyet ad
maga mellett minden nációnak, ha bajban látja; sajnos azt sem veszi észre, hogy
néha kígyót melenget keblén. Mégis teszi, mert ilyen.
Hagyományosan és segítőkészen elnéző a részeg ember iránt is. De
mintha nem ugyanaz a nép lenne, mikor olyan elesettről van szó, mint az
életét eldobni akaró.
Mintha sűrű függöny
ereszkedne alá a magyar lelkében. Közömbös lesz, "toleráns", megengedő,
hogy az imént említett közöny egy-két vektorát említsük. E közöny mélyen
gyökerezhet a társadalom tudatában, mert a mindenkori hatalom is inkorporálja,
magáévá teszi ezt a mentalitást, ugyanis a még ma is legsúlyosabb honi
mentálhigiénés probléma üzembiztosan, szinte tervszerűen kerüli el
figyelmét. Látszat-intézkedések persze történnek. A volt népjóléti miniszter ad
akta tette az öngyilkosság kérdését (folyamatosan csökken a számuk, hogy miért
és valóban így van-e, az már lényegtelen, hurrá!)
A volt
és jelenlegi Belügynél is próbálkoztunk. Az aktuális egészségügyi miniszterben
is bizakodunk. Hihetetlen, hogy még az Egyházakat sem sikerült bevonni a
preventív munkába.
A válaszok mindenhonnan udvariasak, de
elodázók, fontoskodók, lényeg, hogy nem történik semmi. És nem is fog, mert ez a
magyar mentalitás az önkezű halált illetően.
Na,
mondtam magamban (helyesebben páran, elszántak) l996-ban, létrehozunk egy
Alapítványt, csak fogják támogatni ezt a talán szent ügynek mondható programot (
non-profit, levonható az adóból stb.).
Ügyvéd ismerősöm
ingyen vállalta a bejegyzési munkát, válasz: ilyen kis összeggel nem lehet
alapítani. Ügyvéd felháborodva, fellebbezés, Legfelsőbb helyet ad,
bejegyzés megtörténik.
Leülünk és naiv lelkesedéssel
szerény, de céljainkat pontosan leíró levelet írunk minden nagypénzű hazai
hatalmasságnak, cégnek stb. (Alapító okirat, bírósági bejegyzés, adószám stb.
mellékelve). Tudjuk, hogy ezernyi ilyen levél érkezik, de azért mégis más ez a
program - gondoljuk - mint a helyi tűzoltócsapat lepényevő versenye
vagy ehhez hasonló tízezer. Itt az egész lakosságot érintő akciók
történnének, az ország lelki állapota, közérzete, nemzetközi presztizse,
mellesleg évente 3-4ooo ember élete érintett - hihetnők.
Hatvan, azaz 6o darab, ilyen levél ment országszerte tova. Vártunk riadtan. Mint
az "Alapítvány az önkezű halál ellen" nevű alapítvány
kuratóriumi elnöke jelentem, hogy a fentebb jelzett közöny sosem-képzelt mértékű
megnyilvánulását volt módunkban abszolválni. A hatvan levelet biztosan kézhez
vevő, hatalmas pénzű monstrumból negyven (40) azt a fáradtságot sem
vette, hogy válaszra méltassa a kuratóriumot.
Egyszóval
azt az illemszabályt sem sikerült betartani, amit a többi, miszerint: "Hurrá,
ez igen, ez aztán a nemes cél, sikereket kívánunk, de sajnos nem áll
módunkban...”).
Húsz nagy cég azért válaszolt.
Közülük két (külföldi!) gyógyszergyár szerény támogatást is adott, mely banális
költségek fedezésére volt csak elég, de segítségüket nagyon köszönjük. A többi
tizennyolc a fenti jellegű elutasítást küldte. Egy sztori idekívánkozik.
Egy ismert üdítőital cég, épp kérésünk idején akart
a magyar népnek gáláns gesztust tenni potom 8oo millió Forintokért, persze
korántsem reklám célzattal, csak úgy ajándékként. Nos, ez a cég felajánlotta,
hogy "rendezvényeiken ingyen biztosítjuk az üdítőt". Az
Alapítvány céljaiból és levelünkből az azért kristálytisztán kiderült, hogy
nem majálisokat kívánunk rendezni az életúntak számára. Ez már sok volt e sorok
írójának. Rövid, kissé pikírt levelet írt, karcosan köszönve meg a cég nagylelkűségét.
Némi eredménnyel, mert telefonok után megjelent két kikent-kifent „píár
menedzser”, hogy akkor mégis miben tudnának. Jeleztem, ha valóban a magyar
népnek szeretnének segíteni, úgy a tervezendő nagy, nem-reklám célú
beruházásuk l % -át utalják át az Alapítványnak, ebből az egész program
végrehajtható lenne. Hát az sajnos nem megy, de látják, hogy egy rozoga
telefonon kívül semmi technikánk nincs, hát egy használt, de még príma
számítógépet tudnának adni. Majd kiugrottam bőrömből és az adott időben
felkerestem a címet.
Röviden: egy már mindenhonnan
kiszuperálandó 286-os szupergépet kaptunk, ami pár hét múlva halkan ki is
lehelte lelkét. Az elutasító levél elegánsabb lett volna. Meg már meg is szoktuk
addigra.
A nagy célokat melengető kuratórium a minap
megállapította, hogy jelenlegi tőkéje hamarosan a mínusz előjelet
veszi fel, mert a havi kezelési költség magasabb a bent lévő összegnél.
Mivel most járt le a bejegyzés három éve, melyet követően lehet kérni az
adózók l-l %-át, a kuratórium tagjai átutalták és egy hirdetést álltunk a magunk
pénzén e lap hasábjain mások l%-ának pitizése érdekében, majd nagy valószínűséggel
ünnepélyesen bejelentjük a bíróságnak az Alapítvány megszűnését.
E sorok írásakor pontosan 374 napra vagyunk a XXI. század első napjától,
évente egy közepes város lakosságával vagyunk kevesebben, ebből 3-4ooo
ember önkeze által távozik, bár nem biztos, hogy így szeretne. Ezt azonban senki
nem kérdezi meg tőlük. Akik megkérdeznék, nem tehetik.
|
|
